Szerző: Határátkelő/Péter
2017.06.20.
„Azt hiszem, megszámlálhatatlan fiatal párnak, vagy ami sokkal nehezebb, szinglinek kell külföldi munkára adnia a fejét. Szomorú, de az sem ritka, hogy középkorú, vagy még idősebb emberek válnak áldozattá a politikai és gazdasági mélypont jóvoltából a saját hazájukban. Egy vagyok én is ebből az egyre népesebb tömegből!
Először 1994-ben indultam világgá, akkor 24 éves, lelkesedéstől és energiától duzzadó fiatalként. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert egy olyan ország volt a célállomás, ahol maximális támogatásra számíthat az újonnan érkező.
Értem ezalatt a havi anyagi támogatást, a szervezett szállást és nyelvtanulást. Soha nem éreztem „idegennek” magamat, hiszen mindenki így kezdte az 1948 óta létező országban.
Itt az ideje, hogy megnevezzem a helyet, ahol a többi, ma divatos országhoz képest lényegesen könnyebb az újrakezdés: ez az ország Izrael. Természetesen a szinte állandó napsütés, a tenger, a pálmafák és a mediterrán életérzés mellett megannyi árnyoldala is van a Közel-Keletnek.
Nem részletezem ezeket, hiszen aki külföldön dolgozik, annak nem ismeretlen a honvágy, az otthon maradt család és barátok, vagy a megszokott helyek, egyszóval a gyökerek utáni epekedés. Aki pedig nem kóstolt még bele ebbe az önkéntes száműzetésbe, annak hiába is mondanék bármit.
Nyelvtanulás és munka felesben
A kissé hosszúra nyúlt bevezető után rátérnék a konkrétabb dolgokra. Mint említettem, 1994 januárjában érkeztem meg Tel-Avivba. A repülőtéren, de már az utazás alatt is rengeteg segítséget és hasznos információt kaptam olyanoktól, akik régebben éltek már a „szentföldön”.
A papírmunkák és a befogadás gyorsan, gördülékenyen ment. Onnan egyenesen egy kibucba szállítottak minden holmimmal együtt, ami az elkövetkező fél évben az otthonom volt.
Minden napom abból állt, hogy napi 4 órában intenzív nyelvtanfolyamon ismerkedtem a héber nyelvvel, majd 4 óra munka következett a kibuc valamelyik részlegében. Az étkezés, a szállás és a mosoda nekünk is járt, mint más ott élőnek.
Menet közben sikerült a Magyarországon hagyott barátnőmnek is elintézni, hogy utánam jöhessen. Ő minden nap dolgozott, esténként pedig továbbadtam neki, amit a suliban aznap tanultam. Mire végeztem az ulpánnal, ugyanannyit tudott, mint én..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.