2017. október 8., vasárnap

A MÉDIA ÉS A SZEGÉNYSÉG

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2017.10.08.



A héten hívott egy kedves ismerős, aki társaival adományokkal próbál segíteni egy nehéz sorsú településen, hogy egy riport kapcsán, ami ehhez kapcsolódva vele készült, kellemetlen helyzetbe került. Mert a falubeliek egy része negatívan élte meg a település körüli hírverést, és ennek hangot is adtak a közösségi médiában. Elkeseredett volt, hiszen segíteni akart és akar, de most, ebben a helyzetben tanácstalan. „Mit lehet most tenni?”- kérdezte tőlem.

Nos, mivel én is a magam kárán tanultam meg és tanulom is az adománygyűjtést, és a szegénység kommunikálását a nyilvánosság előtt, talán megér egy blogbeírást ennek a témának a körüljárása is.

A nehézséget leginkább az adja, hogy a szegénység, az nem egy büszkén vállalható dolog. Aki benne van, természetesen nagyon örül, ha támogatást kap, de ezt a nyilvánosság előtt nem szívesen vállalja. Inkább egy személyes térben szeretik lebonyolítani, ott könnyen megy a beszélgetés is erről, de a nyilvánosság más szintre emeli őket, amitől inkább elzárkóznak. Azt hiszem, ez teljesen érthető.

Igen ám, de itt bejön egy másik tényező, az adományozók szerepe. Akik meg azt szeretnék, ha biztos visszacsatolást kaphatnának arról, hogy az adományuk célba ért, ha látnák, ki kapta meg, az szétoszlatná a gyanakvásukat is arról, hogy esetleg nem oda került, ahova szánták. Ennek a legegyszerűbb módja a fotózás, hiszen az nem vállalható, hogy mindenki személyesen adja át az adományát… ennél az esetszám és az adományok mennyisége is jóval nagyobb, nem beszélve a földrajzi távolságokról, ami az időfaktorral csak közvetítőkkel kezelhető. Ha fotó van, akkor azonban rögtön ott a nyilvánosság lehetősége és veszélye is.

És itt becsatlakozik még valami: az adományok szükségességének hiteles kommunikálása. Akár a közösségi oldalon, akár a médiában. Ez nagyon nagy csapda az adománygyűjtők számára. Ugyanis, ha több adományt szeretnének, akkor jobban kell, hogy mutassák a helyzet drámaiságát, dokumentálni kell a szegénységet, leírni, sztorikat hozzáfűzni. Ez pedig sokakat egy spirálba tesz, és az amúgy is rettenetes állapotokat még tovább fokozzák a kommunikációjukban, jó szándékkal persze, hiszen több adományt szeretnének juttatni a szegényeknek. Így eljutnak hamar arra a szintre, hogy hiteltelen lesz a történet, vele együtt ők maguk is.

No, és erre jön a média, akik képesek még felülütni ezt a labdát is. Mert a médiában az olvasottság, a megtekintések, megnyitások száma lett fontos, így, az ő eszközeikkel még rátesznek egy lapáttal, egy még megbotránkoztatóbb címmel, fotóval. Persze sok újságírónál, riporternél a jó szándék van a háttérben, az ügy kommunikálása, de nem elkerülhető az sem, mennyire tudják e mellett a saját médiájukra irányítani az olvasók, nézők figyelmét. Verseny van, és a szenzációhajhászás sajnálatos velejárója lett a megjelenéseknek. Szándékosan írom így, általánosan, mert ebben van egy globális hatás az olvasókra, nézőkre, függetlenül attól, hányan csinálják tisztességesen, és hányan nem.

Számtalan tapasztalat értette meg velem is, mennyire óvatosnak kell lennünk velük. Volt cikk, aminek a címét levetettem. Volt, amihez nem járultam hozzá. Volt riporter, akit már a riport közben elküldtem. Az az újságíró, aki (kérésemre is) figyelmen kívül hagyja azt az alapvető újságíró-etikai szabályt, hogy megmutatja a cikket közlés előtt, még egyszer nem kap lehetőséget nálunk. És most már megnézem azt is, hova írja. Mert ezt is mérlegelni kell. A szegénység témájával kiszorultunk az ellenzéki médiába, ám az ember szeretne más rétegeket is elérni, hogy láttassa a problémát, de nem mindegy, hol és hogyan.

A médiamegjelenéseink előtt mindig elmondom az újságíróknak, riportereknek: önök (ti) elmentek, nektek ez csak egy cikk, egy sztori, mi viszont maradunk, és tovább kell dolgoznunk itt, a cikk, riportfilm hatásait is kezelve. És ez nagyon fontos. Legalább annyira, mint az, hogy a szegénységgel nem találkozó embereket képbe hozzuk, és megmutassuk nekik ezt a problémát, a lehető leghitelesebben, a maga teljes bonyolultságában.

Aztán ott van még az is, hogy a helyieket is fel kell készíteni erre. Pont azért, hogy ne mélyítse tovább a bajt. Mert egyetlen polgármester sem lesz partner a későbbi munkában, ha a cikk kiemelt részében pl. nyomortelepnek említik a települést. Mert ma nem nyomortelepek még az elszegényedett falvak sem, legalábbis nem a dél-amerikai bádogvárosok méreteivel mérve, ahol használjuk ezt a fogalmat.

És nemcsak az intézményrendszerre kell vigyáznunk, hanem a település minden lakójára. Mert ott, ahol a közösségi morál, egymás tisztelete generációk óta zuhan, ott érteni kell ezt is. Az „éhező gyerekek, családok” megnevezések egyrészt egyetlen településen sem vonatkoznak mindenkire, tehát az általánosítás nagy csapda, másrészt tudjuk, hogy a legdurvább sértésnek számít az „éhező kutyák vagytok” ítélete, amit egy-egy veszekedésben gyakran egymásra kiabálnak. No meg, azt se hallgassuk el, hogy a szegénység nyilvános bélyegét hangosan elutasítók mögött sosem a lokálpatriotizmus, hanem az önzőség lapul, mert ő is akar, neki is „jár”, de helyzete folytán nem került be az adományozottak közé, vagy megítélése szerint nem kapott eleget.

Mit lehet hát tenni?

...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése