2017. december 2., szombat

KAMPEC DOLORES LXIV. - PAPLAN

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2017.12.02.


Amíg Béla mindenféle messzi hidakról és a világ megkövült ostobaságáról ábrándozott, felidézve hajdanvolt ifjúságát és elsiratva előre a kiismerhetetlen jövőt, arra kellett riadnia, hogy odakint éktelen sivalkodás vette kezdetét, mintha vándorcirkusz érkezett volna a faluba, hirdetve az olcsó feledkezés ígéretét, pedig csak megeredt a hó.

Visítottak a műanyag dömperesek, ugráltak és rohangásztak, véget nem érő lamentálásba kezdtek a duplagyűrűsök, és a bádogbános úgy dicsérte az urat a templom kapujában a kavargó pelyhek között, mintha a különös módon fagyott víz a teremtés egyetlen bizonyítéka volna. Mégis, sokkal inkább abban reménykedett, hogy fehér lesz a karácsonya neki, mert havas tájképpel a háttérben az ilyenkor szokásos hókuszpókok is jobban mutatnak.

Ezt hitte a kénköves térítő, mert a fehérség csendjében a nyáj összeterelésének okát és lehetőségét látta, és nem azt a veszélyt, hogy néhány hajdanvolt traktorista, aki ma már a hamut is mamunak mondja, ott fagy meg a kihűlt sparherdje mellett, és nem azért, mert nincs ereje behozni a tűzifát az udvarról, hanem, mert nincsen mit.

A bádogbánost egyáltalán nem érdekelte az evolúciónak ez a modern változata, amikor a gyöngék nem azért hullanak el, mert nincs már erejük mamutok után futkározni, hanem, mert végleg és visszavonhatatlanul magukra maradtak egy olyan világban, ahol az olajos hajúak és fáradt szemű, melegítős asszonyaik hóembert vakarásznak a kölkeiknek tőlük pár méterre, és azt sem látják, hogy mellettük nem füstöl a kémény, nem táncolnak a hópihék fölötte, hanem úgy imbolyognak bele, mint tömjénfüst a frissen ásott sírgödörbe.

Ahogy tehát megeredt a hó, volt, aki táncot járt talmi boldogságában, és volt, aki reszketni kezdett, mert ugyan nem tudta, de megtanulhatta, hogy ez nem a Varázshegy, ahol akkor kezdenek melegedni a csövek, amikor hull a téli áldás vagy átok. Itt a kályha akkor duruzsol hamis illúziókat, ha befűtenek bele, feltéve, ha van mivel. Ha nincs, lehet bámulni lázas szemekkel a fehér gyilkost, ahogyan kavarog a koszos ablak előtt.

És, ahogyan a karácsony előtti karnevál megülte a falut, Béla is bűnbe esett. A torkosságéba, mert csuklyás szemei pillája mögött alámerült a mérhetetlen csöndbe, amit csak a hó adhatott kimerült hajnalokon, amikor mindenki belefáradt már a vég nélküli ünnepbe, és az összes nyüves bárány paplanok alatt szuszogott bambán és sután. Kivételes helyzetek voltak ezek, és tökéletes pillanatok, amelyeket csak a kiválasztottak élhettek meg, akiknek volt erejük kivárni az elnyugodást.

Ilyenkor teljesen egy volt a világ. Az elsőéves rigók és mókusok bámuló szemekkel néztek, fejükön hósapka, a cseresznyefa ágai pengtek és recsegtek a súlyok alatt, hogy olykor halk puffanású hópamacsokat küldjenek a földre lassított felvétellel, és még az örök józan és bölcs varjak, akik már száz ilyet láttak, károgása is csak a némaságot foglalta keretbe, de megzavarni nem tudta azt...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése