2018. január 19., péntek

L. RITÓK NÓRA: ELPAZAROLT ÉLETEKET LÁTOK

VÁROSI KURÍR
- KERÍTÉSEN INNEN BLOG
Szerző: bl

2018.01.18.


L. Ritók Nóra alapítója és vezetője az Igazgyöngy Alapítványnak, amely oktatással és esélyteremtéssel foglalkozik egy leszakadó térségben, Kelet-Magyarországon. 

Az Igazgyöngy Alapítvány

Hajdú-Bihar megye legszegényebb, legelmaradottabb térségében működik közel húsz éve az Igazgyöngy. Mennyiben változtak céljaik az alakulás óta, milyen eredményeket értek el?

– Amikor az alapítványt létrehoztam, még csak az volt a célom, hogy az egy, az állami keretek között működő oktatásnál szabadabb, gyermekközpontúbb, a művészettel nevelő iskolát tartson fenn. Aztán – mivel sok hátrányos helyzetű gyereket tanítottunk – hamar kapcsolódott ehhez a hátránykompenzálás, később pedig a szociális készségek fejlesztésének területe. Közben – megismerve a gyerekek családi hátterét – jött a felismerés is: az iskola önmagában nem képes megoldani ezeknek a gyerekeknek a problémáit, az otthoni közeg amortizál mindent. A gyerekek mellett, muszáj a szülők generációjával is foglalkoznunk, ha változást szeretnénk. Akkor kezdődött a szociális munka. Először a családok kríziskezelésével, majd közösségfejlesztéssel, az önfenntartási képességek fejlődésének segítésével, munkahelyteremtéssel, a részvételi demokrácia megalapozásával…Így bővült az alapítvány munkája esélyteremtő stratégiává.

Mindig komplex programról beszél. Mit jelent ez a gyakorlatban?

– A településről – ahol dolgozunk – pontos problématérképet készítünk. Mindenre és mindenkire figyelve próbálunk hatni. Egyszerre, összehangoltan. Nem hagyjuk, hogy az egyik hatás amortizálja a másikat. Az embereket helyzetbe hozzuk, hogy a tanult tehetetlenség helyett megismerjék saját erejüket, tudásukat, lehetőségeiket. Az élet minden területét átfogjuk, közösséget építünk, közösségi szabályok kialakításához segítjük hozzá őket. Azt szeretnénk, ha ők maguk tudnák megszervezni saját közösségeiket, életüket. Mindenkire figyelünk, mert mindenki hat valamilyen módon a közösségben. Mindezt azzal a céllal teszünk, hogy az integrációjukat segítsük.

A Morzsóka

Told kapcsán meséljen a Morzsóka klubról! Vajon mennyire tudják a programban résztvevők életét megváltoztatni?

– A Morzsóka klub egy asszonyközösség együttműködése, ami persze nyitott a gyerekek és a férfiak számára is. Évek óta visszük ezt, sokféle tematikával, amit velük együtt alakítunk ki. A célunk egy olyan közösségi mag létrehozása, amely képes pozitívan hatni a többiekre, és majd önállóan működni is. Tulajdonképpen a toldiak itt váltak közösséggé. Nagy fejlődés és tanulás volt ez is. Kezdetben nem akartak jönni, aztán voltak nagy viták, veszekedések, egy-egy nehezebb téma kapcsán. Volt, hogy klikkesedtek, elhatárolódtak egymástól. De ez már a múlté. Ma jó hangulatú beszélgetések színtere, egymás véleményének meghallgatása, elfogadó légkör, a mindennapok gondjainak és örömeinek megélése történik itt. Különböző korosztályokhoz tartozó, romungro és oláh cigány, nem cigány és román résztvevői is vannak a heti rendezvényeknek. Az egymásnak átadott ismeretek, a fejlesztett készségek pedig otthon hatnak tovább. Pont ezért céloztuk meg az asszonyokat. Mert azt gondoljuk, ők kulcsszerepben vannak a családokban, rajtuk keresztül vihető be a legtöbb változás.

Milyen lehetőségeik vannak a térségben élő szegényeknek arra, hogy esélyük legyen az emberi életre?

– Nem sok. Akiben a mobilitás képessége megvolt, az már elment. Aki maradt, az röghöz kötött, tartalék nélküli, képzetlen, önerőből nem képes változtatni az életén. Itt nincsenek olyan munkahelyek, ahol egy szakképzetlen, alapkészség-hiányos ember tartósan,megfelelő jövedelemhez juthat. A közmunka nem vezet sehová. Az oktatás nem képes az esélykiegyenlítő funkcióját betölteni, csak asszisztál a nyomorúság újratermeléséhez. A lakhatási szegénység változatlanul megvan, a kilátástalanság tapintható.

Tömegével vannak funkcionálisan analfabéta felnőttek

Lát-e esélyt arra, hogy változzon az a miliő, amelyben magyar emberek tízezrei élnek a térség falvaiban?

– A legbénítóbb számomra a felnőtt generációt látni. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan történhetett meg, hogy az oktatás ennyire érintetlenül hagyta őket, és a család sem adott olyan muníciót, amelyből csak egy kicsivel kiszámíthatóbb, jobb életet tudtak volna teremteni maguknak. Tömegével vannak funkcionálisan analfabéta felnőttek, a felelős tervezés képességének teljes hiányával. A világ – a maga történéseivel – messze van tőlük, szubkultúrák sajátos hatásai formálják őket. A túlélési stratégiák, amiket kifejlesztettek, nem az integráció irányába mutatnak. Elpazarolt életeket látok, felnőtteket, akikből bármi lehetett volna. De nem lett.

Mit lehetne tenni?

– A felnőttekkel már keveset. De a fiatalokat, a gyerekeket nem lenne szabad elveszítenünk. Őket fejleszteni, tudással, olvasási kultúrával felvértezni, kulturális élmények sokaságához juttatni, és közben a szüleikkel elérni, hogy ehhez legalább elfogadó hátteret adjanak. Ez is generációs feladat, amit legalább húsz éven át végezni kellene.
Óriási az oktatási szegregáció

Ön többször is olyan osztályokról beszélt, amelyeknek padjaiban kizárólag barna gyermekek ülnek. Ennyire jelen van a szegregáció a mindennapokban?

– Az oktatási szegregáció sosem volt olyan mértékű Magyarországon, mint most. A korábbi, spontán települési szegregációk mellé felzárkóztak – a szabad iskolaválasztás mentén – leginkább az egyházi, de van, ahol az állami iskolák, a maguk szegregáló hatásával. Ma, ahol egy településen van legalább két általános iskola, abból az egyik szinte bizonyosan szegregált, vagy szegregálódó. A hatás pedig nagyon gyors. Pár év alatt polarizálódik a társadalom az iskolák közötti leképezésben. Egy szegregált iskola pedig nem képes változást hozni. A pedagógusok eszköztelenekké válnak a begyűrűző problémákkal szemben, a központi elvárások súlya elviselhetetlen. A szegénység, a másfajta szocializáció öngerjesztő hatású folyamatokat eredményez. Integrációs képességeket elsajátítani itt nem lehet. A többségi társadalom mintáját az osztályteremben egy kiégett, eszköztelen pedagógusnak kellene adni. Képtelenség. A kortárs hatások a gyerekek között nem pozitívak. Innen nincs kiút. A szegregált oktatás csak fokozza az amúgy is nehéz problémát. Én az integrált oktatás híve vagyok. Ezekben az iskolákban a folyamatok visszafordítása már nagyon nehéz lesz. Másfajta pedagógiai kultúra, rengeteg segítő szakember, és az oktatást támogató szociális munka nélkül lehetetlen.
Vannak kivételek is

A közelmúltban olvastam Hardi Titusz atyával, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatójával készített interjút. Az atya megható mondatokat mondott az egyetlen pannonhalmi roma diákról, Ötvös Pistiről. A hencidai fiatalember, az Ön munkájának az eredményeként érettségizhetett, s készülhet Párizsban az egyetemi felvételire. Lesznek- e követői Ötvös Pistinek?

– Pisti nagyon szép története az Igazgyöngynek. Meg azt hiszem, az összefogásnak is, amivel ő idáig jutott. Pontosan látom, hány ember munkája, támogatása van ebben. Ha ez nincs, akkor Pisti maradt volna otthon, és bedarálta volna a nyomorúság, mint sok társát. Pedig vannak tehetségesek közöttük – sokan. De rengeteg tényező dolgozik az ellen, hogy ők kiteljesedhessenek. Ezek ellen a tényezők ellen harcolni embert próbáló feladat. Neki is, és a segítőknek is. Ma ezt a rendszer nem vállalja. Azért van kevés ilyen sztori, mert kevés csapat tud úgy összeállni egy gyerek mellett, mint ahogy mi Pisti mellett álltunk, és állunk. Nyilván szeretnénk több gyereket idáig, és még tovább kísérni. De nem ez az út hozhat változást, hanem a rendszer átalakítása, amelyben tömegesen kaphatnak esélyt a szegénységben élő gyerekek.

Közmunka és környéke

A közösségi oldalán megdöbbentő képeket láthatunk arról, milyen körülmények között tengődnek a térségben az emberek, javarészt romák. Mit gondol a közmunkáról? Igazak-e azok az állítások, hogy a kormány programjában részvevők egy jelentős része visszatalál a munka világába?

– Ezt az állítást határozottan cáfolom. Amit én látok, az nem visszavezetés, sokkal inkább helyhez kötés, vegetálás, egy olyan jövedelemmel, ami nem elég a megélhetéshez, olyan tanfolyamokkal, amelyek nem adnak munkaerő-piaci szempontból használható tudást. Ez távlat, előrelépés nélküli időtöltés, ami nem alkalmas arra, hogy alkalmi- és feketemunkán szocializálódott embereknél a munkavállalói kompetenciákat megfelelő szintre hozza. Aki közmunka után elhelyezkedett, az biztosan nem innen vette a muníciót hozzá, hanem már alapból megvolt neki.

Egy szociális szakembertől olvastam: gyerekeket kérdeztek, hogy milyen foglalkozást szeretnének választani, ha felnőnek. Többségük azt válaszolta, közmunkás akar lenni. Tényleg csak ez a perspektíva a leszakadó térségekben élők számára?

– Igen, a gyerekek a közmunkára mint foglalkozásra tekintenek, és mivel nem kell megfeszített munkát végezni hozzá, sok helyen az aláírás, a jelenlét a legfontosabb elem benne, így vonzó is számukra. Egy leszakadó térségben nem sok település büszkélkedhet olyan munkalehetőséggel, amely a gyerekeket arra ösztönözné, hogy szakmát tanuljanak, majd megfelelő fizetésért elhelyezkedhetnek. Nincsenek ilyenek, a beruházások – ha vannak is – nem munkahelyteremtő jellegűek. Aki itt marad, és nincs szakképzettsége, annak marad a közmunka, vagy a kriminalizálódás.

Mit gondol a tankötelezettségi korhatár 16 évre történő leszállításáról? Saját munkájában mit jelent ez?

– Óriási hibának tartom. Most tömegével vannak a falvakban olyan gyerekek, akik alapkészség-hiányosan, szakma nélkül várják otthon, hogy a közmunkába belenőjenek. A hídprogram sem segít. Számomra a 16 évesen kikerülő gyerek ugyanaz a kategória, mint a magántanulóvá váló, vagy lemorzsolódó. Nem kész, hanem félbehagyott. A 16 éves tankötelezettség nem más, mint az állam felelősségének átruházása egy olyan társadalmi csoportra, akiknek a gyerekeivel az oktatási rendszer kudarcot vallott. Minden szempontból óriási hiba, főleg nemzetgazdasági szempontból.

Nők a mélyszegénységben

Mit jelent ma nőnek lenni a szegregátumban? Hogyan látja a lányok, asszonyok helyzetét a mélyszegénységben élő térségekben? Van esélyük arra, hogy megtanuljanak tiszta szívből mosolyogni, nevetni?

– Sajnos, a lányok előtt továbbra is a „karriertörténet” jellemző. Sokan befejezik közülük a 16. évük betöltése után az iskolát, és szakképesítés nélkül, a szokások adta keretek között, már az is óriási eredménynek számít, ha nem 18 év alatt szülnek. Ezen a téren is több pontú beavatkozás szükséges. A tanulás mellé a családi átörökítés és a szegénység hatásainak kezelését is be kell emelni. Az anyjuk sorsának ismétlése erős. Ez a minta megy át a családtervezésben, gyereknevelésben, viszonyulásokban, problémakezelésekben. Ezt (sem) lehet a szülők helyzetének ismerete, és az arra való ráhatás nélkül megoldani. Ha az üzenetet, a változást nem erősíti meg a család, a közösség, az oktatás önmagában semmit sem tehet.

Ön egy civil szervezet vezetője. Mit jelent ma civilnek lenni Magyarországon?

– Egy olyan civil szervezet vezetőjének lenni, amely az állam működési hézagaiban, demokráciadeficittel érintett területeken dolgozik, nem egyszerű. Pláne nem, ha ezt az ember a nyilvánosság előtt végzi. Mert munkájával minden nap azt mutatja, hogy baj van, az állami sikerkommunikáció mellett, egy másik világ is létezik, ahol az állam sikertelen. A szakpolitikai kritika eltűnt. Ma csak pártpolitika van, amelynek az üzenete egyszerű: velünk, vagy ellenünk. Ha nem velünk vagy, ellenség vagy. Nem számíthatsz támogatásra. Ha más támogat (például külföldről), még inkább ellenség vagy. Nehéz most, mindenki próbálja túlélni. A civileknek is vannak túlélési technikáik, és ezek jellemzően nem összefogást erősítők.

Soros bérenc?
– Miből élnek, dolgoznak? Tudom, a Soros Alapítványtól is kapnak támogatást. Soros-ügynöknek tartja magát?

– Az alapítvány öt közhasznú (állami) feladatot lát el. Az egyik oktatási: van egy alapfokú művészeti iskolánk. Ennek, mint minden OM számmal rendelkező intézménynek, állami támogatása van, és még erre a tanévre meghosszabbított velünk az EMMI egy kiegészítő támogatást is, köznevelési megállapodás keretében. Mindez a költségvetésünk harmadát jelenti. Az összes többire – még az oktatáshoz tartozó tanodára is – nekünk kell a forrást előteremteni, nem beszélve a szociális, munkahelyteremtő, közösségfejlesztő feladatok finanszírozásáról, a folyamatos fejlesztésekről. Céges és civil támogatások teszik ezt lehetővé. Szerencsére sokan segítenek bennünket. Vannak pályázatok is. Sajnos, az állami rendszeren keresztül elérhető uniós forrásokat nem tudjuk elérni, a pályázatainkat rendre elutasítják. Így maradnak a külföldi pályázatok. Többek között vannak OSI-s (Soros) pályázataink is. Ebből most van egy, amelyben a szociális munkához szükséges adománygyűjtésünk fejlesztése folyik, és egy másik, amelynek keretében figyelemkoncentrációt fejlesztő gyakorlatokból dolgozunk ki egy feladatbankot, alsós gyerekek számára. Ezek lennének ügynöki tevékenységek? Szerintem nem.
Foci itt, foci ott

El tudja azt képzelni, hogy egyszer olyan miniszterelnöke lesz az országnak, akit a mélyszegénységben élők sorsa jobban érdekel, mint a magyar foci?

– A foci iránt sosem érdeklődtem különösebben. Azóta meg, mióta ennyit költenek rá, miközben máshol ezerszer fontosabb helye lenne, ami élhetőbbé tenné az országot, kifejezetten idegesít. Eddig nem volt olyan miniszterelnökünk, akinek a hobbijára ennyit költöttek volna…Igazából azt sem tudom, a korábbiaknak mi volt a hobbijuk. És talán az úgy volt jó. Aki egy ilyen posztra kerül, annak gondolkodását szerintem más szempontoknak kell meghatározniuk. Hogy miért nem jönnek a szegregátumokba politikusok? Mert nem akarnak szembesülni a hibákkal, a megoldatlan problémákkal. Ha mégis elmerészkednek, a látogatásaikat a rendszeren belül szervezik, ahol a helyi szereplő is meg akar felelni a „felülről” jött látogatónak. Így egy problémamentes képet mutat, eljátssza a „minden rendben” színjátékot, és reméli, hogy jutalom jár majd érte. Amit többnyire ma meg is kap, aki „jól viselkedett”.

Olvastam, hogy január 19-én, a fővárosban nyílik meg kiállítás a képeiből. Hogyan jut mindenre ideje? Mikor szokott festeni? Különösen most, hogy december végén megszületett az első unokája, Andráska.

– A rajz és az írás egyfajta ventilálás nálam. Ezzel teszem rendbe a lelkemet, ebből rakom össze magam újra és újra. Nem sok időm van rá, de próbálok azért kicsit szánni erre is. De ennél még fontosabb a család, a biztos háttér. A férjemmel 37 éve élünk együtt, két gyermekünk van, és most született meg az első unokánk. Mindenki azt mondta, nagyszerű érzés… és ezt meg tudom erősíteni. Öröm látni a lányunkat anyaszerepben, a piciért meg rajongunk máris, pedig még csak három hetes. Nagyon értékes számomra minden perc, amit velük tölthetek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése