2018. július 8., vasárnap

AKÁR

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: LÉVAI JÚLIA
2018.07.06.


...1948-ban Zsdanov rendeletben is elítélte a beszédeiben felsorolt történészeket, művészeket és irodalmárokat, s egyúttal nyilvános bűnbánásra kényszerítette őket. Többségükre hosszú szilencium várt, miközben a családjukat is bevonták a büntetésekbe. Ezt azonban már az alkoholista Zsdanov nem érte meg, mert még az általa sikerre vitt rendelet évében, ötvenkét évesen, szívelégtelenségben meghalt. Ami viszont nem akadályozta meg például a magyar sztálinistákat abban, hogy átvegyék az általa megfogalmazott dogmákat és az ezekkel járó fogalmi készletet, sőt, hogy egy magyar Zsdanovot is kiállítsanak, éspedig szintén hatalmi pozícióba emelve. Ő volt Révai József, aki kétségtelenül jóval műveltebb és árnyaltabb gondolkodású volt mintaadójánál, ám ez csak annál rosszabb volt a magyar társadalomnak. Akkor egyébként a marxisták közül egyedül Lukács György szállt szembe a zsdanovi felfogással, ami a következetességéből eredt. Az, hogy a politikai gyakorlat értékeinek fogalmát azonossá tegyék az esztétikai érték fogalmával, és hogy a hatalom ennek alapján formáljon jogot magának az esztétikai tartalmak szelektálására, egy esztéta számára nyilvánvalóan nem lehetett elfogadható. Ezért is annyira groteszk, ahogy ma a jobboldalon játsszák újra ugyanezt a helyzetet: ők maguk a zsdanovi fogalmi rendszert és szóhasználatot hozzák vissza, miközben egyik legfőbb ellenségükként emlegetik Lukács Györgyöt. Akinek elméleteiről természetesen fogalmuk sincs, de akit ettől függetlenül minden mai, általuk listázandó és lekommunistázott értelmiségi ősatyjának tartanak.

A kormánylapok cikkeiben ismét ugyanazok a jellemzően totalitarista igények, fogalmak, képek és dogmák kerülnek elénk: „Őrségváltást a tudatformálásban!” „Rendet kell vágni a kultúra világában!” „Ki kell seprűzni a spekuláns embereit!” „Az állam nem lehet értéksemleges. Az úgynevezett – egyébként teljességgel szubjektív meg­ítélésű – minőség (-re való hivatkozás) sem jelenthet kibúvót.” „A kulturális vita lényege nemcsak a formáké, hanem bizony a tartalomé is.” „Mert noha a struktúra működik, tehát könyveket adnak ki, fordítanak le, és az állam ezt támogatja, így kerül ki a konzervatív lengyel könyvpiacra egy olyan szexuális kilengésről szóló könyv, amely aligha érdekel több embert, mint amennyien egy asztal körül szoronganak egy pesti romkocsmában. Vagy a szexuális aberráció magyar országimázs?” „...hiába van egy elvben jól és hatékonyan működő struktúra, hogyha azt talmi kulturális tartalommal töltik meg. (...) Ha nem azokat a tartalmakat állítják elő, amelyeket kellene, hanem nagyrészt nyugati típusú rétegproblémákat vagy rétegízléseket tükröznek, akkor erényből szükség lesz, és nem fordítva.”

Amikor pedig szintén jogot formálnak arra, hogy ők határozzák meg, melyek a haszontalan témák a szellemi életben, akkor első lépésként szintén a szexualitással összefüggő területeket jelölik meg: a genderkutatást és a szexuális orientáció kérdését. Amitől azután már csak egy lépés, hogy a kisebbségek témájához is eljussanak, és az azzal való foglalkozást szintén betegesnek ítéljék. Ebben azonban már nem Zsdanovhoz, hanem a biologizálásban járatosabb fasisztákhoz léptek vissza: azok gondolkodtak úgy, hogy mivel szerintük a sajátjukénál alacsonyabbrendűnek tartott származási csoportok, kisebbségek szexualitása jóval intenzívebb az övéknél, ez egyúttal kibékíthetetlen erkölcsi szembenállást is jelent, és ezért az ilyeneket jogukban áll a jogaiktól is megfosztani. („A zsidó fiatalok korábban érnek, és ezzel agresszívan ráirányítják a még ártatlan keresztény fiatalok figyelmét a szexualitásra”; „A henye és dologkerülő cigányok jellemzője, hogy unalmukban a szexualitásban élik ki magukat” – szajkózták a fasiszta ideológusok.) Zsdanov és a sztálinisták a kisebbségek jogfosztásának ezt a biologizáló útját elkerülték. De van még egy, talán ennél is fontosabb különbség a bolsevikok és mai utódaik között: hogy ugyanis az előbbiek egyértelműen közzé tették, mit is szeretnének látni a kidobandó témák helyett. Világosan elmondták, hogy az osztályharcos irodalomnak és művészetnek a kizsákmányolása alól felszabadult munkásemberek heroikus erőfeszítéseit, építő munkáját, hétköznapi örömeit, az ellenségeivel való kérlelhetetlenségét, valamint a jövőbe vetett bizalmát kell ábrázolnia. Általában pedig „a mi filozófusainknak kell vezetniük az ideológiai front munkásainak sorait, harci rendjét, teljes egészében alkalmazni a tudat marxista elméletét, a szocialista építés hatalmas tapasztalatainak általánosításában és a szocializmus új feladatainak megoldásában!” – fogalmazta meg ezt is Zsdanov. Ma azonban hiába keressük ennek megfelelőit a kormánysajtó ideológusainak írásaiban. „Teljes egészében alkalmazni a tudat nacionalista elméletét, az emberhierarchia-építés hatalmas tapasztalatainak általánosításában és a NER új feladatainak megoldásában” – ilyet náluk sehol sem olvashatunk.

Meglehet, ennek az is az akadálya, hogy akik ma az „ellenséges” filozófusok, szociológusok és tudományos kutatók listázását, kiseprűzésének feladatát magukra vállalták, azok pusztán magánszorgalmú zsurnaliszták, akik sem katonai képzettséggel nem rendelkeznek, sem az uralkodó párt központi bizottságának nem tagjai. Úgyhogy talán a társadalomnak még van egy kis ideje ahhoz, hogy kitalálja, mivel is lehet megakadályozni annak a totális rendszernek a kiépülését, amelyben viszont mégis elérhetik ezt a státust, és szerény kis epigonokból akár eredeti zsdanovokká is avanzsálhatnak. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése