2018. augusztus 4., szombat

HOL FOGHAT A DEMOKRATIKUS MACSKA EGERET? AVAGY A POLITIKAI TEREP MEGVÁLTOZÁSA

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: MAJTÉNYI LÁSZLÓ
2018.08.03.


Előhang (kissé elnyújtott)

A nemzeti együttműködés valamikor – csak azt ne kérdezd, mikor – ún. kártyavárként omlik össze. Majd egyszer. Nem mindegy viszont, hogy az omlás órája itt milyen országot talál. Lesznek-e, és ha igen, hányan olyan bátor, (úgy emberileg, mint szakmailag) felkészült nők, férfiak, akikre ez az ország majd valóban rábízható? Meglesz-e akkor a képességük, felismerve a pillanatot, megbillenteni a legelső kártyát, azért, hogy ne palota- legyen a forradalom/rendszerváltás, hogy az Orbán elleni Békétlenek Nemzeti Megmentési Tanácsa nehogy Lázár János valamelyik vadászkastélyában alakuljon meg: többek között nevezett, a jó útra tért Rogán és a Hamvas Béla Intézet-es Hankiss Ágnes elnökletével.

„(A)z oroszlán megtörli orrát, aztán becsönget.” A civilek nyakán kés.

Túl vagyunk egy politikailag katasztrofális, a közbeszédet tekintve legalábbis eddig példátlanul mocskos, szellemileg nyomorúságos tavaszon, az 1990 óta legkevésbé szabad választáson (amely viszont még mindig jóval szabadabb volt a krumplistészta-lucskoskáposzta ízű és illatú Kádár-világban megszokottnál). Jaj!, mondaná erre, némi joggal, valaki.

Az ellenzék romokban. És ha kimásznak is egyszer egyre lakályosabban berendezett romjaik alól, és lennének közöttük (vajon hányan) olyanok, akiknek tenyerében ott lesz a szabadság kicsiny, rebbenő lángú mécsese, merre induljanak majd el?

Ilyesmire egyelőre nincsen érkezésük, mert a kemény harcok után végre eljöttek a nyugalom percei, most a parlamenti menedékben, jelentősen felemelt tiszteletdíjaktól, költségtérítésektől hízó bankszámlakivonatukat nézegethetik.

Mindeközben a nemzeti együttműködés öngyilkos ösztönből „ún. belső értékvitáiban” értelmiségi támogatásának utolsó szeletét falja fel, ezzel, véglegesnek mondható szellemi harakirit követ el. Kivéve, ha ez a számítás, a józan ész ítélete dacára, mégis jó, és a szellemtelenség lenne ebben az új világban a túlélés záloga. Én azért ebben, az újraindult történelem iránti végtelen tisztelet mellett is, kételkedem. A magyar történetben mindenesetre alig ismerünk még példát arra, hogy az uralgó politikai elit ennyire undorodjon nem csupán az érdemtől, de az értelemtől is. Nem bíznak már sem szóban, sem hangjegyben, de vonalban, ecsethúzásban sem, nem ismernek színeket, megvetik a tudományt, szegények, nem tudván, hogy ez öngyilkosság, csupán a Nemzeti Gyűlöletfélórában, a szajkózott szövegpanelben, a csilingelő kasszagépben, a rendőrben, az édeskés, de rossz illatú árfolyamüzletben bíznak. Nem látnak ki saját magukból. Ugyan továbbra is alkalmaznak náluknál képzettebb embereket, ám ezek, ha tehetségben, ritka kivételként, valamiféle morálban különböznek is (tudniillik egyesek pusztán szolgálják, mások, szerintem politikailag balgán, ám üzletileg kifizetődően, használni igyekeznek a NER-t), de ne szépítsük, többnyire fizetett szolgák és/vagy az önállóság gesztusában tetszelgő szellemi huligánok és/vagy verőemberek – a turul elrepül, a tátott száj ámul! –, már a liberáloknak hízelgésen kapott első kommandó vérét követelik új undokak. Immár a várat (mindegyiket) visszafoglalnák az övéik­től. Sokuknál a tehetségnek nem is elismerése, csupán felismerése is liberálbolsevik tempó. Annyit érsz, amennyid van (de ha történetesen roma vagy, akkor annyit se).

Eljött a kor, amikor Magyarországon bármi megtörténhet úgy, hogy a közönség nem kérdezi: ugyan miért? A képviselők hovatovább azt sem tudják, éppen miről szavaznak. Nem az ő dolguk.

Ha buknának is, de ha a bukást nem kíséri – és erre most sok esély nem látszik – nagy földmozgás és katartikus közösségi élményekkel gazdag közösségi megigazulás, legalább még egy nemzedéknyi időre marad a mai kocsma. Az új középjobb vagy ballib vagy nemzeti radikál kormány ugyanazt a dágványt taposhatja, a politikai kisebbségi jogokat például ugyancsak el fogja nyomni, a sajtót majd, mint saját macit, a mai vircsafthoz hasonlóan brummogtatja.

A szabad Magyarországot egyelőre, a látszat szerint, elbuktuk. (Látszat szerint, mert a teljes győzelem rendszerint viszonylagos.)

És, tegyük hozzá, nemcsak szegény hazánk, de nagyvilágunk egén is sötét felhők tornyosulnak. Amint a költő kissé talán sommásan és néhány főemlősre némileg sértőn, ám helyesen megmondta: a majmoké a világ. A független intézmények nálunk már beomlottak, másutt pedig már omladoznak. A nemrég oly fontos felszólítás, miszerint „minden ember egyenlő méltóságát tiszteletben kell tartanom!”, sem ragyog már a régi fénnyel a civilizált világ egén. Sokan egyenesen mint csipát törölték ki szemükből: már hogy lenne a másik ember ugyanolyan fontos, mint az egyik, mint például én, amikor a mindennapi tapasztalat ennek éppen az ellenkezőjéről szól: Lajos öreg, Béla fiatal, Ádámnak puskája van, Alice gazdag és egészséges, Anna szegény és beteg. Amúgy pedig belőlem csak ez az egyetlen példány van, miközben a többiek idegesítően sokan vannak. Az én életem és az én boldogulásom (továbbá – mert ők is az enyémek – a kedves feleségemé, loknis unokámé) nyilvánvalóan sokkal fontosabb, mint az övék! És pont leszarom a tengerből kihalászott összes nyomorultat és minden húgyszagú hajléktalant. Az én adómból pedig ne gyógyítsanak öreg trottyokat. És mindannyiunk helyi bantusztánja az első.

Mi nem ilyenek voltunk 90-ben! És mért adatok vannak arról is, hogy még az állami gyűlöletbeszéd kiáradása előtt sem voltunk ilyenek. Fel kellene tápászkodni, mert nyomasztó, hova jutottunk.

Halmazállapotát tekintve valami nyúlós, kocsonyás, azonosíthatatlan plazmaszerű ez az új és minden jel szerint egyelőre nem népszerűtlen elnyomás, ilyen lett a NER-ben ez a nyarunk: nem a fakabát jön meg a Pobedával, hanem a megszokott, olajban, fokhagymás szottyban tocsogó sajtos-tejfölös lángos a vízparton, miközben „óvakodva szürcsölöm drága, de jégen hűlt söröm egy kis csipkés, lukas ponyvás lugas hűs mélyén”, szinte szabad vagyok. Ahogy szinte Te is az vagy.

(Ü)gyeskedhet, nem fog a macska // egyszerre kint s bent egeret / (...) úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ.”

Három állítás

Ebben a szövegben három állítást teszek:...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése