2018. november 3., szombat

ULTIMÁTUM 2.

KOLOZSVÁRI SZALONNA
- NEHAZUGGY BLOG
Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2018.11.03.


...A demokrácia azért a lehető legrosszabb társadalmi berendezkedés, mert rendszerszerűvé emeli a nivellálást, éppen azokra bízza a kiválasztást, akik erre a legalkalmatlanabbak: a népre. (Szokták dicsérni a népszavazás intézményét, példának hozni a népszavazást rendszeresen használó Svájcot. Tessék egyszer alaposabban tanulmányozni a svájci elöljáróságok gyakorlatát, milyen kérdéseket terjesztenek a nép elé, és milyen eredmények születnek, természetesen a nép azt szavazza meg, amit az elöljárók akarnak – a fene tudja, melyik a rosszabb.) A demokrácia a lehetőségét is kizárja annak, hogy alkalmas emberek kerüljenek a megfelelő posztokra, azaz hatalomra, uralkodásra vágyó alakokat ültetnek azokba a székekbe, ahonnan ügyeket intézni kellene, a közt szolgálni.

Mi akkor a teendő? A 21. században még mindig (sőt mindinkább) butaságban tartott, a kereskedők érdekei által befolyásolt (leigázott) népet vezetni kell, az abszolutizmusnak azaz a dominanciának, a vezérelvűségnek különféle formái tapasztalhatók mindenütt a Földön, ilyen-olyan módon és mértékben a nyájnak vezérkolomposra van szüksége, pápára, elnökre, mindegy, minek nevezik és majdnem mindegy, a Föld melyik táján él, a csoporthoz tartozás igénye és a domináns egyed kiválasztásának parancsa mindenütt egyforma, legfeljebb a formákban (civilizációs szintekben) van eltérés.

Igyekeztem világossá tenni az abszolutizmus fogalmának félreértelmezését, a következő lépés a „felvilágosult” jelző tisztázása. A társadalomtudósokkal egyet lehet érteni, ritkán születik olyan uralkodó, aki elég értelmes ahhoz, hogy felvilágosultnak lehessen nevezni. Pedig ez a kulcsszó, a történészek mintha megbocsátóbbak volnának a felvilágosultakkal, mint a simán egyszemélyi uralomra törőkkel, igaz odáig kevesen jutottak el, hogy beismerjék, ezek a felvilágosultak több és látványosabb eredményt voltak képesek produkálni, mint bármely más társadalmi rendszer. Úgyhogy a felvilágosultság rendben volna, de egyrészt abszolutizmussal párosul, ami ugyebár nem kívánatos, másrészt túlságosan esetleges, és kiszámíthatatlanul sokat kell rá várni.

Láttuk, az abszolutizmusnak nevezett dominancia mint társadalmi forma az emberiség jelenlegi fejlettségi szintjén elkerülhetetlen és mint ilyen kívánatos, a csoportazonosság igénye, az alárendeltség biológiai parancsa még sokáig meg fog maradni az emberré válás folyamán. Az emberré válás lassú folyamat, éppen annyira, mint minden a törzsfejlődés történetében. Fentebb már említettem, a Hominidae azért gyilkosan pontos meghatározása az emberi fajnak, mert egyelőre valóban csak emberféle, útban az emberré válás felé. A fejlődésnek azt a fokát, amelyre fellépve mutatni kezdi az ember jellemző tulajdonságait, az egyszerűség kedvéért nevezhetjük felvilágosultságnak. Ez a fogalom nem tévesztendő össze a történelemtudomány által felvilágosodásnak jelölt korszakkal, annál is kevésbé, mert mint tudjuk, akkor is csak néhány ember teljesítette be a felvilágosultság értelemhalmazát, és volt újkori folytatója Lao Ce és Platón, Dante és Giotto felvilágosító munkájának (hogy csak néhány ismert nevet említsek a régmúltból – Jézust ne tessék hiányolni a sorból, ő más, ő az emberi faj túlsó végén keresendő, valószínűleg eggyel följebb annál, arra még nincs elnevezésünk). A felvilágosultság egyszerű szó, az ember jellemző tulajdonságainak összefoglalása.

A feladat mindössze az, hogy a felvilágosultságot tegyük kiszámíthatóvá, elérhetővé és működőképessé, pontosabban a felvilágosult embert találjuk meg, és teremtsünk olyan helyzetet, amiben az ő mentalitása érvényesül, az ő nézetei határozzák meg a társadalmi teendőket. Egyszerűbben: a felvilágosult ember irányít.

Van ilyen? Hogy ne volna. Arról a harsány kacajról ismerhető fel, ami akkor szakad ki belőle, amikor azt mondják neki, ő fog irányítani. Amikor hozzáteszik, hogy rajta kívül még négyen, hatan vagy nyolcan lesznek, a harsányság eltűnik, marad a mosoly, amikor pedig a névsort hallja, azok neveit, akik közül ez az öt, hét vagy kilenc ember kiválasztatik, már nem is mosolyog. Csak azt kérdezi, hogyan.

Volt egy tüntetés az oktatási minisztériumnál, pár éve, dátumokban nem mindig vagyok jó. Néhány ablakban kisgyerekek látszódtak, bölcsőde vagy óvoda lehetett azon az emeleten. Lent az utcán a tüntető diákok egyszer csak elkezdték skandálni, hogy „szervusztok, szervusztok”. Aki ezt kitalálta, az előbb utóbb rá fog jönni, hogy azok a kicsik ott az ablak mögött akkor jelentik a jövőt, ha ő meg a hozzá hasonlók egyszer tényleg bemennek az Országházba, tényleg kizavarják azt a bűnöző bandát, és elhiszik, hogy csak meg kell kérdezni Széchenyi Ágnest, Kárpáti Évát, Kornai Jánost, Mérő Lászlót, Király Júliát, Ludassy Máriát, Ferge Zsuzsát, mi legyen, ki vállalja a Bölcsek Tanácsában való részvételt, esetleg ha ő nem, kit mond maga helyett…

Tessék végre elhinni, nem kell párt, nem kell politikus, ügyintéző kell. Ilyen-olyan minőségű, ilyen olyan szintű, aki tudja, mit kell tenni, amikor baj van, és azt is tudja, mit, amikor nincs baj. Bízzunk azokban a fiatalokban ott a minisztérium előtt, rá fognak jönni, hogy a felvilágosult abszolutizmus fent leírt formája a megoldás az itt kialakult abszurd helyzetre.
Eddig a régebbi írások. Az a groteszk, hogy kis híján négy-hat évvel ezelőtt a helyzet ugyanolyan kilátástalan volt, mint ma, csak ezt akkor még nem láttam. A minapi javaslatomnak kétségkívül vannak érdekes kérdéseket felvető következményei, itt van mindjárt elsőnek az Országház épülete, egyáltalán, a sok évszázados parlamentarizmus hagyománya. Mi legyen az egyik legszebb és legnagyobb épületünkkel? Fujj, micsoda arcpirító, eretnek kérdés, mindenhol a világon működik a népképviselet, majd épp nálunk nem, micsoda hülyeség.

Tessék nekem mondani egyetlen embert, akinek ott nélkülözhetetlen szerepe van, aki hiányozna az országnak, ha nem ülne ott. Tessék nekem mondani egyetlen szervezetet, bizottságot, a fene tudja, miféle egyletet, ami tett valami jót ennek a népnek. Vagy ez nem szempont, fő a hagyománytisztelet? Grasszáljon csak az aranyozott vörösbársony folyosókon a sok büdösbunkó? Akiknek a kisöprése – ebbe is tessék belegondolni – az égvilágon semmilyen fennakadást nem okozna, ezzel szemben lehetővé válna az ország működtetése a képviselők hátramozdítása nélkül, nem beszélve azokról a súlyos milliókról, amit hetente felélnek, úgy is mondhatnám, elherdálnak, ellopnak. Miért tartjuk őket, meg tudja mondani valaki? Hogy legyen valami mozgás a házban? Hogy az arcunkba vágjanak új meg új “törvényeket”, miközben a régieknek is egyre kevesebb értelmük van?

Lehet szép színházi előadásokat rendezni az üléstermekben, görög drámák és modern színművek remekül szólnának a csodaszép amfiteátrumban. Na jó, viccelek, bár nem igazán, van ebben némi komolyság is, dehát nem az én dolgom az épület hasznosítása. Mindenesetre bizonyos, sosem lesz haszontalan, mint a stadionok.

Tetszik esetleg aggódni, hogy majd az a kilenc ember (a Vének Tanácsa) nem tudja irányítani a gazdaságot, az infrastruktúrát, a társadalmat? Én nem aggódnék. A jelenlegi parlamentnél bizonyosan jobban csinálnák magukban is, dehát éppen mert annyira okosak, képesek megállapítani, elegek-e a feladat megoldásához, vagy össze kell hívniuk valamilyen testületet, ami segít szigorúan szakmai és nem politikai alapon eldönteni, melyik legyen a felmerült kérdésre adandó válasz. Van egy úgynevezett apparátus, az államigazgatásban dolgozók ezrei, akiket nem ismerünk, és nem tudjuk róluk, hogy nélkülük már régen összedőlt volna ez a nyomorult ország. Akik a sok kártékony politikus förtelmes intézkedéseinek szabotálásával, átalakításával viszik ezt a háztartást a maguk szakértelmére és bölcsességére támaszkodva. Azok végre értelmet láthatnának a munkájukban, elmondhatnák – mert megkérdeznék őket – mit hogyan és miért úgy, nem kellene lavírozniuk és naponta szoronganiuk, hogy a csülköspacalfejű meg a hozzá hasonlók mikor küldik el őket, minthogy nem bírják felfogni, minek is vannak ott.

Aztán az is kérdés, ugye, hogy mit tudnának kínálni egy kirabolt országban? Vért, verejtéket és könnyeket. Ez a helyzet, tudjuk. Ám ezek a testnedvek szép perspektívát jelentenek ahhoz a kínhoz képest, ami most van, ahhoz képest meg különösen, ami lesz, ha a csúti beteg rendszere tovább pusztít.

Mondják még, hogy majd ezek is egymásnak esnek. Nem esnek. Először is egy bizonyos szellemi szint fölött az nem tartozik a napi elfoglaltságok közé, az eddig felsorolt és az alábbiakban megnevezendő emberek nem zsigeri szinten élik az életüket. Másodszor azt ők tudják legjobban, hogy törvényekkel és intézményekkel fel kell építeni egy olyan rendszert, ami kizárja az egymásnak esést, valamint a törvényszegéseket követő büntetlenséget.

Hallottam olyat is, hogy ki ad felhatalmazást ezeknek az embereknek a szolgálatra. Úgy tetszik érteni, valami olyat, mint amilyen felhatalmazása most a futballistának van? Komolyan? A nép? A választók? Az elcsalt választásokkal az a szerencsétlen töredéktömeg, az a maroknyinak nevezhető kisebbség, amelyik helyzeténél fogva elég reménytelenül ostoba ahhoz, hogy a szájszélnyalogató fehérvári huszárt „hivatalban” tartsa? Az felhatalmazás?

Akikről én beszélek, azok maguk jelentik személyükben a felhatalmazást, a teljesítményük, az életük, amivel eddig igazolták a létüket – az valódi felhatalmazás. Hogy fel lehet nézni rájuk. A saját eddig elvégzett munkája adja valamennyiüknek azt a hitelt, amihez képest a tudatlan és tájékozatlan idegen tömegek „választása” egyszerűen nevetséges.

Pártok nélküli köztársaság. Egy értelem vezérelte társadalom az emberséghez szükséges mennyiségű érzelemmel telítve. Utópia, mi? Nem az. Csak meg kell mozdulni, meg kell érezni és tudomásul kell venni annak a felelősségnek a súlyát, ami nyomja az írástudó tisztességesek vállát, akik tisztában vannak vele, mert eddig is ennek a hármasságnak az alapján éltek, hogy a jogbiztonság eszméjének legfontosabb elemei: az emberi méltóság, az emberi szabadságjogok tisztelete és a jogegyenlőség elve.

Ezt csak egy mélypontról lehet elkezdeni, ami után már a teljes pusztulás következik, csak egy olyan országban, aminek nincs veszteni valója. Aminek a jövője vagy egy eddig elképzelhetetlen rendszerben van vagy semmiben. Egyszerűen azért, mert nincs tovább.

Ígértem neveket. Föntebb már leírtam néhányat, mondok még, nincsenek sokan. Említettem az úgynevezett szakértői kormányt, ott voltak olyanok, akik tudták, miképpen kell támaszkodni egy államigazgatási szakapparátusra: Bajnai Gordon, Balázs Péter, Oszkó Péter Forgács Imre, Hónig Péter, Székely Tamás. Aztán a Vének Tanácsába a már felsoroltakon kívül: Szelényi Iván, Szalai Erzsébet, Pogácsa Zoltán, Bárándy Péter, Kamarás István, Sándor Zsuzsa, Vekerdy Tamás, Csaba László.

Ez a fórum a maga olvasóival már elégszer bizonyította, hogy a hozzászólóinak jelentős része összehasonlíthatatlanul többet ér, mint bármilyen közvéleménykutatás (a többieknek most szólok, ne tessék felvilágosítani, mennyiben más egy közvéleménykutatás, tudom, nem érdekel, ugyanaz róla a véleményem, mint a népfelségről). Úgyhogy ezúttal kifejezetten kérem, szóljon, aki tud a felsoroltakhoz hasonló nevet (akkor is, ha a nevezettekről valami olyat, ami miatt nemkívánatosak lehetnek).

Az utolsónak felmerülő kérdés: miért éppen én. Miért én nevezek meg embereket, mit osztom itt az észt, ki vagyok én, hogy megítéljek másokat? Egy azok közül, akik úgy vélik, nem lehet tovább hallgatni, hogy valaki majd csak. A töb
biektől, akik számosan vannak az különböztet meg, hogy ők még nem szóltak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése