KENTAURBESZÉD – MILYEN EBBEN A VILÁGBAN?

NÉPSZAVA
Szerzők: LENGYEL LÁSZLÓ, BALLA ZSÓFIA
2020.05.30.

„Egy ilyen kiszólás nem véletlen, hanem politikai közlemény a mi megrendült demokráciánkban. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az Országgyűlés elutasította az isztambuli egyezmény ratifikálását.”

Lengyel László (L. L.): Milyen ebben a világban élni és meghalni? „javíthatatlanul / gyógyíthatatlanul” – írtad Hazádnak című versedben. A karantén rendületlenül bezárja az embert a hazájában. És a mi magyar karanténunk „javíthatatlanul és gyógyíthatatlanul” zárt falai közé. Hol a hazád? Ismerős és otthonos neked ez a világ? 

Balla Zsófia (B. Zs.): Azt kérdezed, mi történt velünk a világjárvány idején. Bármilyen furcsa: kezdettől fogva ismerős érzés fogott el. Ismerősség vagy otthonosság? Arra emlékeztetett, amit korábban a sztálinizmus, majd – 24 éven át – a Ceauşescu-diktatúra alatt egyszer már átéltem. Kisebbségiként, mindig. Mint magyar, mint erdélyi, mint zsidó, mint nő, mint író, mint liberális. És sorolhatnám: az ember sorsa a kisebbségi státusz. Ám a szenvedés nem kizárólag a kisebbségi státuszból fakad, abból nem kellene szükségszerűen következnie. Korai éveimből a szüleimre emlékszem, akik szeretetükkel mintegy enyhítették, eltakarták a politikai valóságot. Bár a XX. kongresszus napjairól és ’56-ról már egészen formás, konkrét emlékeim is vannak. De 16 éves koromtól, azaz 1965-től, még inkább 1972-től már bizonyosan felfogtam, hogy Erdélyben, Romániában, egy kommunista diktatúrában élek. 

   Ezért most ismerős volt a bárhonnan megszerezhető kórtól, az állandóan fenyegető életveszélyből adódó, kezdeti halálfélelem. Ismerős a heves keresgélés, hogy valódi szakemberek véleményéhez jussak hozzá. Ismerős a kiszolgáltatottságból és a helyhez-kötöttségből fakadó szorongás. Ismerősek a szaporodó tilalmak és betartandó szabályok szorítása, a barátaimtól való távoltartás, a védelmező, de nevetséges némaságra ítélő szájkosár. Ismerős volt már a hatalom birtokosainak titkolózása a valóságot illetően. Ismerős a cinikus és nyegle felkészületlenség a bajban. Ismerős volt, hogy tudhatom: nem számítok. Mindannyian nem számítunk. Újra az ifjúkori éjszakázás, az éjszakai szabadságérzet, majd a végleges öntudatlanságot utánzó, zuhanásszerű alvás köszöntött életembe, nappal pedig a megfosztottság tartós érzete. 

   Ami azonban igazán rosszul érintett, az a hazai politikai változások természete: az időkorlátozás nélküli felhatalmazási törvény, a rendeleti kormányzás, az egyre nyíltabb átnyergelés az egypártrendszerre. Megbotránkoztatott a már ismert menetrend: a katonai jelenlét, a parlamentáris demokrácia operetté-silányítása, az információk meghamisítása, az egészségügy katasztrofális állapota, a társadalmi szolidaritás hatalmi mellőzése, a munka nélkül maradó szegények semmibevétele. Ahogy neves és felelős szakemberek helyett egy laikus politikus vezényli az országot. És a két szakember-alárendeltje, a két hippokratészi esküt tett orvos szolgaian teljesíti a vezér minden ötletét: hazaküldik a kórházakból az ápolásra szoruló, súlyos állapotú betegek tömegét, és még arról sem akarnak adatot közölni, hogy ebbe hányan haltak bele. Mindezt súlyosabbnak érzem, mint magát a járványt. A járvány ellen lesz gyógyszer, de lesz-e az önkény ellen? 

L. L.: A járványok és az önkényuralmak halálos nászából torz eszmék, gyilkos gyakorlatok születnek. Mi volna más a járvány oka, mint a zsidók, a migránsok, a brüsszeli sorosista liberálisok, a rémhírterjesztők gyalázatos összeesküvése! Minden demokrácia fokmérőjének tekintem a nőkhöz való viszonyt. Most, amikor az egészségügyben és az elzárt család ellátásában többségükben a nők vállalnak odaadó szerepet, különösen undorító annak a nálunk dédelgetett torzszülöttnek a születése, amit a férfias politikai hajsza jelent a 2-es személyi számot viselők, a nők ellen. 

B. Zs.: Igen, az a megvetéstől fröcsögő szöveg, amelyet Országgyűlésünk elnöke egy női képviselőtársához intézett. Ahogy általában a nőkről, ahogyan az ellenzékről beszél. Hol kötelet emleget, hol azt állítja, hogy az ellenzéki politikusok, állampolgárok nem magyarok… De ehhez tartozik az is, ahogyan ezekre a szavakra és az ellenzék tiltakozására a többi képviselő vagy éppen az igazságügyi miniszter hölgy reagál: a mély cinizmus. Egy ilyen kiszólás nem véletlen, hanem politikai közlemény a mi megrendült demokráciánkban. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az Országgyűlés elutasította az Isztambuli Egyezmény ratifikálását. Hogyan érezheti magát manapság egy bántalmazott nő, vagy egyszerűen egy nő Magyarországon? Megalázottan és kiröhögve. A járványból adódó beszűkült helyzetben minden kiszólás, minden bántalom olyan hangzó térbe kerül, amelyben fölerősödik, S mert a nyilvános és köztéri tiltakozás nem lehetséges ‒ az egyén, az állampolgár egyre kiszolgáltatottabbnak érzi magát. Ezúttal újabb kisebbségi státuszt is szereztem. Egy mesterkélt összetett szóval, „szépkorú” vagyok, magyarán: öreg. És ez a besorolás sem jobb indulatú, mint néhány évtizede és mostanság újra: a zsidó, az erdélyi, a liberális, a női státusz… Elszaporodott, fölerősödött a karantén alatt az öregek hibáztatása. Tízezrek tetszikelték (magyarul: lájkolták) az interneten a járvány „vénkisöprő” hashtagjét. Egyre többet hallani, hogy miért nem kár, ha az idősek belehalnak a járványba. Az interneten olvasható, valamint az utcai, a boltokban felhangzó öreg-gyalázások hangneméről eszembe jutott, amit a 1970-es évek végén hallottam Salamon Anikó néprajz- kutatótól. A Szilágyság elmaradottabb falvainak némelyikében – még a XIX. század végén, a XX. elején is – a magatehetetlen vagy beteg öreget kitették az istállóba. És ha betegsége túl hosszúra nyúlt, akkor a falu fölötti kis dombon, egy erre szolgáló nagy doronggal a fia rituálisan agyonütötte. Ez a falu közös, jól őrzött titka maradt az erőteljes hatósági tiltás ellenére. 

   Ha egy népességnek százezreit, egy nagycsaládnak mintegy másfél száz tagját deportálták és ölték meg 1944-ben, akkor megorrontom az öregekről való beszédben a kénkőszagot. A történelmi tapasztalat árnyékaival az életemen a mostani öreg-ellenesség szorongató jövőképet vetít koponyám falára. Milyen itt zsidónak lenni? Milyen öregnek? Milyen nőnek? Milyen munkanélkülinek? Milyen éhes gyereknek lenni? Milyen embernek lenni? Lehet, hogy ez a cél. A szólásszabadsággal élő nyilvános véleménymondást, a rendelkezések szerint rémhírterjesztésnek lehet minősíteni. Rendőrök visznek el embereket egy-egy facebookos bejegyzés, a szabad véleménynyilvánítás miatt. Hogyan érezheti magát egy – az erkölcsi értékekben, a személyes és a kollektív szabadságban hívő – liberális? A magyarországi demokratikus berendezkedés elaknásított terület. Kolozsváron születtem és éltem, de nekem itt, Magyarországon van immár vagy harminc éve a hazám. A szívem ember-voltom jogán kétfelé ficánkol. Szerencsére Erdélyben, ahol ma is sokféleképpen nehéz kisebbséginek lenni, legalább most nincs diktatúra. 

   Megszaporodtak az utóbbi hónapokban a viccek, levélkék, üzenetek, kis vigasz-videócskák. Jobb a nemzet humora, mint az utóbbi harminc évben. Minden áron nevetni akarunk, hogy ne kelljen zokogni. Így mintha időnk sem volna, hogy felfogjuk: körülöttünk-mellettünk a világban naponta százával-ezrével haltak s halnak meg emberek. Nincs nevük, arcuk, csak egy szám a jelentésekben. Nem tudjuk kik voltak az aznapi „operatív törzsi szemle” elhunytjai. És elfelejtjük, hogy az elhunytak nem számok. Ők a nagyszüleink, a szüleink, egy nagy generáció tagjai –akiket nem gyászol meg az államvezetés, az ország...

ITT OLVASHATÓ