Szerző: Göbölyös N. László
2016.08.15.
Egy kiemelkedő tehetségű ember tudja (vagy az esetek többségében sejti, megérzi), hogy rövidre szabták az életét, ezért iszonyatosan lázas alkotó tevékenységbe kezd és hogy bírja saját tempóját, folyamatosan ajzószerekkel tartja magát szinten, míg nem rövid idő alatt belepusztul. Jól ismerjük őket, a 20. század nagy önégetőit: Jackson Pollockot, Jack Kerouacot, Charlie Parkert, John Coltrane-t, Jimi Hendrixet, Boris Viant, R.W. Fassbindert, Vlagyimir Viszockijt – és nem utolsó sorban Amedeo Modiglianit. És amikor meghalnak, azon kezdünk el töprengeni, hogy vajon befejezték vagy félbehagyták-e életművüket, és vajon mi lett volna, ha még adnak néhány évet/évtizedet maguknak?
Minden zseni körül kialakul egy legenda, mert máskülönben nem lehet őket emberi léptékkel megítélni és emberi kategóriákkal körülhatárolni. Így volt ez Michelangelótól Van Gogh-ig, Mozarttól Csontváry-ig. És aki körül már életében kialakul egy legenda, a legritkább esetben tesz ellene, inkább igyekszik megfelelni a saját legendájának. Így történhet meg az, hogy még a kortársak sem tudják, ki is volt ő valójában, mert bennük is összekeveredik az imázs és az igazság, újrarajzolhatatlan határokkal. Amedeo Modigliani nem azonos sem Gérard Philipe-pel, sem Andy Garcíával. És mégis.
Megfejthetjük-e valaha annak a kisugárzásnak a titkát, amely a mai napig megvan Párizsban, az a varázs, amely képes a 21. századi ember elé varázsolni e szellem legizgalmasabb meséit Villon kocsmáitól a Pont-Neuf szerelmeseiig, a Szajna-parti könyvespultokon fekvő regényekből, versekből, a kötetekbe írt dedikációkból kilépő rejtélyes alakokból Amélie Deux-Moulins kávézójáig? Vajon miben áll ez a kisugárzás, amely ide vonzza több mint 100 éve a világ minden tájáról a szabad levegőt, új ihletet kivánó művészeket, akik ha nem is franciává, de párizsivá válnak egy életre és soha többé nem tűrnek béklyókat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.