Szerző: Határátkelő
2017.01.25.
Előtte viszont felidéznék pár rövid részletet Viki írásából (ha esetleg valaki nem olvasta volna – egyébként itt lehet pótolni), csak hogy felvegyük a fonalat. Ő akkor azt írta, hogy noha sok mindenre felkészültek, egyebek mellett arra is, hogy a nyelv miatt az elején nem a szakmájukban fognak dolgozni, mégis érték meglepetések őt és párját.
„A nyelv, az önkifejezés képességének fontosságát csak mostanában értettem meg igazán. A fenti mondatokat leírva azt sugallom magamról, hogy intelligens ember vagyok, aki képes magát választékosan, árnyaltan kifejezni, ezáltal jó kapcsolatokat kialakítani.
Élő beszélgetésben ehhez általában párosul egy optimális helyzetfelismerő-képesség és emberismeret, az eredmény pedig a beszélgetés során kialakuló összhang, adott esetben szimpátia. A szimpátia pedig tudjuk, hogy hatalmas erőforrás.
A kommunikáció számomra egy olyan szuperfegyver, aminek segítségével még egy félbehagyott bölcsészdiplomával is képes voltam remek munkahelyekre bekerülni.
Olyan munkakörben dolgozom, amelynek legalább az 50%-a kommunikációból áll, napi ezerszer kiteszem magam a nyelvbotlások, rossz akcentus, félreértett rendelések fájdalmas pofonjainak, és az egészet végig nézik a kollegák, akik ezek hatására nem egy intelligens, tanult embert látnak, hanem egy buta bevándorlót, aki rengeteg hibát követ el.
A kommunikáció fala egyszerűen nem engedi át a többi emberi értéket, legalábbis rendkívüli módon redukálja. Amikor pedig az időm nagy részét ezekben a rossz hangulatú szituációkban evickélve töltöm, tovább debilizálódom, vagyis a kialakult szorongással tovább rontom a helyzetet és ott is vétek hibákat, ahol nem szoktam. Ahogy pedig az állapot fixálódik, a folyamatos debilség szépen bekúszik a fegyverzetem mögé.”
Eddig tehát a részlet Viki írásából, most lássuk, ti miként vélekedtetek erről a blog Facebook-oldalán:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.