2017. augusztus 27., vasárnap

ÁLMAIMBAN RENDŐRKUTYA

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2017.08.27.


Per pillanat nincs a kert végiben fügefa, de kicsire nem adunk, ezért kerekded hasammal a cseresznyefa alá vonultam elmélkedni egy forró napon, lótuszülésben csakis. A rigók, akik azt hiszik, ők szarták a spanyolviaszkot, ezért az egész zöld területet hűbérbirtokuknak tekintik, pedig nem is árverésen vették bagóért. Mégis élénken óvják a nyüves fájukat, seregestül, bár nincs rajta egy szem se, de csak azért is.

Igyekeztek rémisztően ordibálni, de nem ment, ezért seggüket a fejem fölé fordítva bombáztak serényen, röpködtek a srapnelek, de engemet nem lehetett megfutamítani. Szilárd elmével eltökéltem, hogy addig elő nem bújok, amíg hátra lévő pár nyomorult évemnek értelmet nem találok, igaz, nem per definitionem, hanem, hogy legyen mit zabálni. És úgy lettem bódhiszattva, hogy arra jöttem rá, rendőrkutyának kell állanom, ami maga a mennyország.

Úgy szakadt rám a felismerés, mint mázsás, szörnyű mennybolt. Magamba néztem, és azt láttam, ötvenhat múltam, ami szép, alkotással teli kor, csak nem minálunk. Egész eddigi életem során szem előtt tartottam a proletár diktátor intését, miszerint учиться, учиться и учиться, de erre a mai tyúkszaros, gumicsizmás vezér magasról tesz, mert semmit nem tanult, és ráadásul mindent el is felejtett. Nem véletlenül degenerált annyira, de ez most mellékes is.

Erősen gondolkoztam tehát, hogyan érem el a nyugdíjas kor véget nem érő boldogságát, de arra jutottam, már sehogyan se. Most épp hatvankét és fél év a határ. Mire annyi leszek, már hatvanöt, mire meg hatvanöt, akkor meg ki tudja, mennyi, csak loholhatok utána véget nem érőn. S ha valami csoda folytán egyszer csak utolérem, mert nem fordulok fel mindenki örömére, akkor meg megkapom a havi huszonnyolc ezret, mert ellopták a háromezer milliárdot...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése