2018. október 8., hétfő

SZAKÁCS A VÁRBAN

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2018.10.08.


Ott ült Ő a hosszú teremnek végén, nagy, nehéz tölgyfaasztal mögött, a falakról brokátok, selymek lógtak alá, minden aranyban villódzott, s a metszett üvegen át csíkokban szivárgott be a fény, a lebukó Nap sóhajai. Száz méter hosszú volt az a terem, végig mellette erkély húzódott, alatta a folyó ezüst csíkja, kis hangyák, az emberek és a végtelen város. Vörös szőnyeg terült el a terem száz méterén, alabárdosok, szolgák hada nézte, ahogyan vacsorál Ő. Az asztal rogyásig: pörkütt, ubi, nokdeli, szalonnák és frissen töltött kolbászok, halmokban szotyola. Mind a száz métert megülte a fokhagymaszag, tömjénnel elegyest.

A partedli, amely hatalmas gyomrán nyugodott, a nyakán hátul megkötve játékos szamárfüleket formált a tokától ölelt busa feje mögött, véreres volt a szeme és erősen szuszogott, valamint a szája szélit nyalogatta. Jobbjában villát szorongatott egész marokra, mint az óvodások a homokozó lapátot, baljából félig rágott uborka meredezett, és, ami a legfurcsább volt az egészben, kockás volt az abrosz és a partedli is, pedig az eszcájg az arany, meg ezüst, a porcelán viszont herendi, de matyómintás, a sótartó pedig mókás matrjoska babák, hogy a legkisebbikben volt az anyag, szóval egy nagy káosz volt minden, mint ahogyan az egész ember is.

Trottyos volt a gatyája, a foszöld inge ujja könyékig tűrve, ilyenek. Sőt, a fején széles karimájú kalap. Hogy ezt ki érti, mindegy. Táplálkozott tehát fenségesen, fröcsögött a zsír, roppant a csont, morzsák röpködtek, a zenekar – mert az is volt, ezt el ne feledjük – Ákos szignáljait játszotta, a táncosok pedig egymás talpait tapodták. És ebben a reneszánsz vásári elegyben a nehéz tölgyfa asztal előtt állt egy vékonybélű alak fehér ruhában, kezében szakácssipkát gyűrögetve remegőn. Ott feszengett már órák óta, nézte a nagy zabálást, és várta, hogy megszólítsa Ő, a kiválasztott és fölkent, valamint elátkozott is, de ezt nem mondták el neki valami miatt.

– A hirdetésünkre jelentkeztél hát. – szólt végül nagy kegyesen. A szólástól a vékonybélű arcára fröccsent egy kis szaft, folydogált rajta, de nem merte letörölni.

– Igen. – ezt rebegte ez a vékonybélű, hogy alig is lehetett hallani.

– Szóval szakácsok akarunk lenni a várban. – érdeklődött Ő a partedli mögül.

– Igen. – felelte a vékonybélű elhaló hangon, és Ő fölhorgadt, a nehéz tölgyfaasztalra csapott, hogy csörgött az eszcájg és röpködtek a szotyolák.

– Hangosan felelj, ha kérdezlek! Férfi-e vagy, vagy mi a rosseb, voltál katona-e, van feleséged-e, azt is félve tepered le-e, hány gyereked van, hiszel te Istenben-e? – ezt így mind egyszerre ordította rá a vékonybélűre, aki rezgett a szájából kiáradó huzatban, és összepisálta magát. Ez viszont egyáltalán nem zavarta Őt valami furcsa okból, sőt, röhögött, és elkiáltotta magát.

– Ráhel, Ráhel, dobj ide egy pelenkát! – és a térdeit csapkodta Ő gyönyörűségében, mint egy eszelős, de újabb bajt talált.

– Koszos a körmöd. – ezt szegezte neki a vékonybélűnek, és így folytatta:

– Szakácsot keresek, nem minisztert. Neked a tízparancsolatot sem kell kívülről fújnod. De imádkozni tudsz, ugye? – ezt bökte oda hirtelen, amire a vékonybélű csak bólogatott, mint egy kutya az autóablakban, de ennyi elég is volt. Csettintett Ő egyet a hurkás ujjaival, a zenekar tust húzott, és egy reflektor megvilágította az egyik sarkot, amelyben ott állt egy ősz hajú, szemüveges ember bohócsipkában, a terem tetejében helikoffer csattogott fölötte, és egy szarvas lógott alá madzagon, és Ő kérdezett.

– Mit főznél ebből?
...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése