Szerző: STUMPF ANDRÁS
2020.01.27.
Még a férfivécé kilincse is ujjlenyomatbiztos! – kurjant egy kolléga a rendőrkapitányság folyosóján. Hitetlenkedve fordulunk oda, mire kiderül: tényleg. Ezen ugyan senki nem találja meg az ujjlenyomatunkat. Kilincs ugyanis: nincs. Kincs annál inkább – ott imbolyog előttünk a folyosón narancssárga tokban, gazdája kezében. A kétszázhúsz éves mesterhegedűt tavaly, halottak napján lopták el Lajkó Félixtől, s alig több mint másfél hónappal később a szerb rendőrség már a nyomára is bukkant – a tolvajokat elkapták, a hangszert visszaszerezték.
Akkora csoda, akkora fogás ez, hogy az újvidéki kapitányságon – szokásukkal ellentétben – sajtóeseményt és ünnepélyes visszaszolgáltatást szerveztek neki. Ezért caplatunk itt tehát a nagyterem felé a rendőrkapitányságnak otthont adó lepukkant irodaházban. Négy órát autóztunk ide Budapestről, hogy aztán itthon érezzük magunkat a szerb rendőrségi épületben. Nem, most nem trianonozás következik, nem az, hogy Újvidék egy szelet elszakított Magyarország. Ez is igaz ugyan, de az otthonosság érzése nem ebből fakad, már csak azért sem, mert a város az elmúlt években hatalmas fejlődésnek indult, lakossága majdnem megduplázódott, így aztán a magyarok aránya ma már csupán 5 százalék körüli. Monarchiázásra sem érdemes ragadtatni magunkat, ha az otthonosság érzésének okát keressük – persze, vannak szép épületek abból a korból Újvidéken is, de a megfejtés nem ez.
Amitől annyira otthon érezzük magunkat: ez is az egykor volt keleti blokk. A koszlott középületi folyosó, aztán a sötétbarna fa falborításos, kockaneonos nagytermi enteriőr mindennapos élményünk volt a nyolcvanas években Budapesten is – úgy hívták, iskola.
S bár az itt szóba nem jöhető EU-pénzekből otthon némileg kipofozták ezeket, azért ez a szocporn építészet ma is megtalálható.
De vajon egy százmillió forintot érő hegedűt is megtalálna otthon a rendőrség öt-hat héttel a rablás után? Minek tulajdonítható, hogy itt, csodák csodája, meglett? „Itt ilyenkor elsősorban nem a bürokráciai szabályokhoz ragaszkodnak. A szerb rendőrseg más bűnözőkhöz szokott, mint a nyugat-európaiak – más az eljárás is” – mondja Lajkó Félix felesége, Laura. Húsz perc van még az átadó kezdetéig, beszélgetnénk a terembe szállingózó szerb rendőrökkel is, de senki nem tud közülük magyarul, az angol is csak a bűnügyi osztály vezetőjének megy, aki még épp nincs itt, de nagyon azért nem sopánkodunk: Lajkó Félix azzal üti el az időt, amihez a legjobban ért. Kiveszi tokjából a bűnténynek köszönhetően messze földön híres drága hangszert és játszani kezd.
Lajkó Félix-magánkoncert tébláboló szerb rendőrök gyűrűjében – nem mindennapi élmény.
Lassan befutnak a tévéstábok, szép számmal érkeznek a kollégák, szerbek, szerbiai magyarok, biodíszletnek, a háttérben pedig felsorakoznak a beöltözött rendőrök is, akik az akcióban részt vettek. Nikola Avramovic bűnügyi osztályvezető elébünk áll Lajkó Félixszel, beszédet mondanak mindketten. Elvileg úgy van, hogy Lajkó majd magyarul is beszél, de végül ő is csak szerbül, ennek megfelelően egy kukkot sem értenénk az egészből, ha a sajtóutat szervező Horváth László Fonó-igazgató (e vidék szülötte) nem csillogtatná meg sutyorgósan szinkrontolmácsi tehetségét. Sajnos a fess, zakós osztályvezető semmilyen érdemi információt nem oszt meg. Rövid köszöntőbeszéd, hegedűátnyújtás, fotók, videó, ennyi...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.