HOVÁ TŰNT A LÁZADÓ IFJÚSÁG?

QUBIT
Szerző: KENDE ÁGNES
2022.01.14.

Lázadnak vajon a mai fiatalok, vagy egyenesen konformabbak és megalkuvóbbak, mint szüleik vagy nagyszüleik voltak? A 21. század elején mintha eltűnőben lennének a látványos lázadások kellékei: a kirívó ruhák, a feltűnő frizurák, a fülsiketítő zene vagy a felnőtteket megbotránkoztató viselkedés. Hogyan változik a fiatalok lázadása a különböző generációk történelmi és társadalmi tapasztalatai alapján, és van-e értelme az életmódmagazinok által boomernek, x-nek, y-nak és z-nek nevezett generációk karakterológiája mentén magyarázni a változásokat?

Lázadni lehet a szülők ellen, és lázadni lehet a rendszer ellen, de Szabó Andrea ifjúságkutató, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar adjunktusa szerint „azóta sem látni olyat, mint a 68-as diáklázadások idején, amikor a személyközi lázadás a rendszerszintű lázadással kapcsolódott össze, és amikor a fiatalokat egyszerre borzasztotta el a szüleik kispolgári nyomasztó élete és a kapitalizmus igazságtalansága”. Hogy miért nem volt ilyen lázadás 1968 óta? Szabó szerint azért, mert „ez még egy olyan korszaka volt a fejlett kapitalista társadalmaknak, amikor a kiszámíthatóság miatt a fiatalok a szüleik életét úgy látták, hogy ha ők is beállnak a sorba, ugyanúgy fognak élni 30 év múlva is, mint ők. Amerikából vagy Nyugat-Európából a szocialista államberendezkedésről meg azt hihették, hogy az egy igazságosabb rendszer, tehát van alternatívája annak a rendnek, amiben ők maguk élnek”.

Hogy került az ifjúság és lázadás a társadalomtörténet témái közé? A serdülőkor fogalmát a 20. század elején G. Stanley Hall amerikai pszichológus vezette be, aki úgy vélte, hogy az életnek ezt a szakaszát a fokozott érzelmi labilitás jellemzi. A 60-as évek végén Erik H. Erikson, a Frankfurtban született pszichoanalitikus arról írt, hogy az ember az élete során különböző kríziseket és konfliktusokat él át, és ahhoz, hogy a következő fázisba lépjen, meg kell oldania a fennálló konfliktusokat. A fiatal, amíg nem lép át a felnőttkorba, vitatkozik, lázad és keresi önmagát: viselkedésével és külsejével is különbözni akar a felnőttektől. A szülői befolyás csökkenésével felerősödik a kortársak hatása, és valamilyen ifjúsági szubkultúra válik meghatározóvá – áll a kamaszkor fogalmának klasszikus definíciójában. A fiatalok lázadása, a fiatalok fejlődésének vagy identitáskeresésének pszichoszociális okai iránti tudományos érdeklődés ugyanakkor nem választható el attól a társadalmi ténytől, hogy a fejlett országokban a 20. század elejétől kezdve fokozatosan megjelentek a fiatalok a középiskolákban. Míg ez a korosztály korábban a gyerekkorból rögtön a munka világába csöppent, a fiatalok ettől kezdve a szüleiktől függő, de már szabad felnőtt életre vágyó társadalmi csoporttá váltak...

Mi marad a fiataloknak, ha a szüleik már minden lázadási formát kipipáltak előttük?

„Nem a generációk különböznek egymástól, hanem a társadalmi változások csapódnak le a generációk közötti viszonyokban. A régiek hozzák a régit, az újaknak pedig ez már nem kell” – állítja Hammer Ferenc szociológus, az ELTE Média oktatója, aki szerint a 20. században nem volt olyan generáció, amelyik ne ment volna szembe a szülei nemzedékével. Bár a lázadás mindig a fennálló normák ellen történik, ma számos társadalomtudós szerint a bizonytalanság és a félelem korát éljük, ahol a korábbi biztosnak és állandónak vélt társadalmi berendezkedések megszűntek, és így a lázadás kollektív céltáblái is eltűntek...

ITT OLVASHATÓ