Szerző: LAKNER DÁVID
2020.05.22.
– Nemcsak irodalmi mentora, de keresztapja is volt Gyergyai Albert, akiről öt éve szerkesztettek lányával közösen tanulmánykötetet. Azt mondta ennek bemutatóján, hogy nem könnyű egy ennyire személyes viszony esetében egyáltalán szólni róla, a feladatot évtizedekig túl nagynak érezte. Milyen emlékeket őriz róla? Mitől tartott, milyen kép fog kirajzolódni az írásán keresztül Gyergyairól?
– Mióta az eszemet tudom, állandó szereplője volt az életemnek, később az egyetemen tanárom is; ilyen szituációban szükségképpen elfogult az ember. Vagyis kellett némi távlat ahhoz, hogy szólhassak róla. Az esszéíró Gyergyai megosztotta olvasóit. Míg kortársai, így Babits vagy éppen Szabó Lőrinc a műfaj kiemelkedő művelőjének tekintik, addig a strukturalista, azután a posztmodern divat hívei többnyire divatjamúltnak, impresszionisztikusnak ítélik működését. Az említett kötet, mely egy nevezetes Gyergyai-írásra utalva a Kegyelmet a klasszikusoknak címet kapta, ebből a szempontból fontos fordulópont: a szakma jelentős képviselői, Szegedy-Maszáktól Kabdebón és Kenyeresen át egészen Földes Györgyiig és Szávai Dorottyáig jelölik ki a Gyergyai Albertet megillető helyet.
– Lánya, Szávai Dorottya ezen a bemutatón azt mondta, hogy a rendkívül szelíd Gyergyai, aki „nagyon elegánsan és finoman írt”, közben rendkívül elfogult és polemikus is tudott lenni. Ellentmondásos ember volt?
– Az Eötvös Collegiumban, ahová érettségije után bekerült, hamar elsajátította azt a kettőséget, amely ennek a páratlan szellemi műhelynek a légkörét meghatározta. Egyszerre volt jelen a kollegistákban, így őbenne is a nagy szellemi teljesítmények iránti feltétlen tisztelet és a mindenre vonatkoztatható, sokszor kíméletlen kritikai szellem. Ez határozta meg esszéírói tevékenységét, s ez működött a tanárban is, akiért rajongtak tanítványai. Szelíd volt, de adott esetben keményen vitatkozott. Babits elfogult híveként sem habozott olykor szembeszállni mesterével, mint a katolikus költészetről szóló vitában vagy Az európai irodalom története esetében.
– Gyergyai volt az is, aki magyarra ültette át a Közönyt. Ezt a regényt néhány éve Az idegen címmel fordította újra Ádám Péter és Kiss Kornélia. Érdemes volt?
– Az újrafordítás természetes gesztus. Arany után Nádasdy, Illyés után Petri, Kosztolányi után Mészöly Dezső, Szabó Endre után Makai Imre, Gáspár Endre után Szőllősy Klára is megtette, Hevesi András után jómagam is újrafordítottam műveket. A fordított szöveg nyelvileg korhoz kötött. Camus regényének esetében azonban sajátos a helyzet, ugyanis Esterházy Péter a rákkórházban a Közönyt olvassa, annak kulcsmondataival felel képzeletbeli kérdésekre, Kertész Imre a Sorstalanságban vagy a Jegyzőkönyvben ugyancsak a Gyergyai-féle fordítás mondataival dolgozik, amelyeket Esterházy már A szív segédigéiben is segítségül hívott, s ott van még, előttük, Mészöly Miklós, a Saulus. Vagyis ez a hetvenöt éves fordítás, akár pontatlan, akár pontos, a maga intertextusként működő szövegével szerves részévé lett a magyar irodalomnak. Ráadásul épp azokkal a mondatokkal, azokkal a visszatérő szerkezetekkel – „az ember mindig hibás egy kicsit – nem tehetek róla – természetesen” –, amelyeket az új fordítók másként próbáltak, alaposan ráerősítve, megoldani...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.