Szerző: SZABÓ ATTILA
2022.10.13.
Kollektív identitás
Balassa és Máté-Tóth abból indul ki, hogy nem feltétlenül igaz az az sokak által egyetemesnek tekintett evidencia, ami szerint minél modernebb egy társadalom, annál kevésbé vallásos. Ezt az elméletet ugyanis a legtöbb kortárs szerző már vitatja, a Nyugat-Európára vonatkozó érvényessége azonban továbbra is igazoltnak tekinthető. Azaz mindenképpen vannak olyan tényezők, amiket érdemes egyes régiókra lebontva vizsgálni, és a kutatók szerint ezek közé tartozik a kollektív traumatizáltság is.
De mi az a kollektív identitás, amin keresztül meg tudjuk élni a múltbéli sebeket és sérelmeket? Balassa és Máté-Tóth fogalomhasználatában a kollektív identitás „a régió vonatkozásában kisebb vagy nagyobb csoportok, közösségek tudata, amely révén a közösség önmagát meghatározhatja, másoktól elkülönítheti, és tagjait közös érzésekkel tölti el, valamint közös cselekvésekre motiválja”. Kollektív identitás tehát az, aminek alapján magyarnak érezzük magunkat.
Ez a kollektív tudat is képes traumákat szenvedni, amit a közösség tagjai személyesen is érezhetnek, magukénak gondolhatnak, és ennek megfelelően alakíthatják ki a véleményüket bizonyos kérdésekben, vagy e szerint viselkedhetnek. Ilyen traumák fakadhatnak Trianonból, a holokausztból, a Vörös hadsereg bevonulásából, az államosításokból, az ‘56-os forradalom leveréséből vagy a Kádár-rendszer puhább elnyomásából is.
A kutatók felhívják a figyelmet arra, hogy a kelet-közép-európai régiót vizsgáló tudományos művek között sok tulajdonít jelentőséget a régió elmaradottságának, múltba forduló önértelmezésének, áldozatiságot és fenyegetettséget hangsúlyozó tényezőknek. Természetesen sok ilyen mű született Magyarországról is; a leghíresebb talán Bibó Istvánnak a kelet-európai kisállamok nyomorúságát tárgyaló munkája.
Bibó a kelet-európai társadalmak nyomorúságának forrását a történelmi traumák által előkészített kollektív hisztériában jelölte meg, és arra is rámutatott, hogy a súlyosabb hisztéria elsősorban amiatt alakult ki, hogy itt az egyes országok puszta léte és identitása újra és újra kétessé vált a történelem viharaiban.
Nem csak magyar szerzők és nem csak Magyarországgal kapcsolatban jutnak nagyon hasonló megállapításokra. Balassa és Máté-Tóth gyűjtéséből az látszik, hogy a történettudományi és társadalomtudományi szakirodalom már régóta, de az elmúlt tíz-tizenöt évben különösen nagy figyelmet fordít a kelet-közép-európai régió történeti traumáira és ezeknek a jelenkor társadalmi és politikai viszonyaira gyakorolt hatására.
Persze a traumák továbbélése nem teljesen spontán, mutatnak rá a kutatók. A mindenkori elit részben ezekből farag nemzeti emlékezetet az állami megemlékezések és ünnepségek segítségével. A régió országaiban pedig az emlékezetpolitika jellemzően hangsúlyosan a nemzeti sérelmekre és a nemzeti autonómia megvalósulásának akadályozására épít...
Balassa és Máté-Tóth abból indul ki, hogy nem feltétlenül igaz az az sokak által egyetemesnek tekintett evidencia, ami szerint minél modernebb egy társadalom, annál kevésbé vallásos. Ezt az elméletet ugyanis a legtöbb kortárs szerző már vitatja, a Nyugat-Európára vonatkozó érvényessége azonban továbbra is igazoltnak tekinthető. Azaz mindenképpen vannak olyan tényezők, amiket érdemes egyes régiókra lebontva vizsgálni, és a kutatók szerint ezek közé tartozik a kollektív traumatizáltság is.
De mi az a kollektív identitás, amin keresztül meg tudjuk élni a múltbéli sebeket és sérelmeket? Balassa és Máté-Tóth fogalomhasználatában a kollektív identitás „a régió vonatkozásában kisebb vagy nagyobb csoportok, közösségek tudata, amely révén a közösség önmagát meghatározhatja, másoktól elkülönítheti, és tagjait közös érzésekkel tölti el, valamint közös cselekvésekre motiválja”. Kollektív identitás tehát az, aminek alapján magyarnak érezzük magunkat.
Ez a kollektív tudat is képes traumákat szenvedni, amit a közösség tagjai személyesen is érezhetnek, magukénak gondolhatnak, és ennek megfelelően alakíthatják ki a véleményüket bizonyos kérdésekben, vagy e szerint viselkedhetnek. Ilyen traumák fakadhatnak Trianonból, a holokausztból, a Vörös hadsereg bevonulásából, az államosításokból, az ‘56-os forradalom leveréséből vagy a Kádár-rendszer puhább elnyomásából is.
A kutatók felhívják a figyelmet arra, hogy a kelet-közép-európai régiót vizsgáló tudományos művek között sok tulajdonít jelentőséget a régió elmaradottságának, múltba forduló önértelmezésének, áldozatiságot és fenyegetettséget hangsúlyozó tényezőknek. Természetesen sok ilyen mű született Magyarországról is; a leghíresebb talán Bibó Istvánnak a kelet-európai kisállamok nyomorúságát tárgyaló munkája.
Bibó a kelet-európai társadalmak nyomorúságának forrását a történelmi traumák által előkészített kollektív hisztériában jelölte meg, és arra is rámutatott, hogy a súlyosabb hisztéria elsősorban amiatt alakult ki, hogy itt az egyes országok puszta léte és identitása újra és újra kétessé vált a történelem viharaiban.
Nem csak magyar szerzők és nem csak Magyarországgal kapcsolatban jutnak nagyon hasonló megállapításokra. Balassa és Máté-Tóth gyűjtéséből az látszik, hogy a történettudományi és társadalomtudományi szakirodalom már régóta, de az elmúlt tíz-tizenöt évben különösen nagy figyelmet fordít a kelet-közép-európai régió történeti traumáira és ezeknek a jelenkor társadalmi és politikai viszonyaira gyakorolt hatására.
Persze a traumák továbbélése nem teljesen spontán, mutatnak rá a kutatók. A mindenkori elit részben ezekből farag nemzeti emlékezetet az állami megemlékezések és ünnepségek segítségével. A régió országaiban pedig az emlékezetpolitika jellemzően hangsúlyosan a nemzeti sérelmekre és a nemzeti autonómia megvalósulásának akadályozására épít...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.