Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2020.01.20.
„Mert vajon a rab nem marad-e embertársunk? Nem marad-e polgára azon hazának, melynek törvényei őt sújtják, de csak amennyire vétkezett, midőn azokat megszegi, egyébként az ő, valamint mindenki védelmére létezvén – s nem tartozunk-e a törvények védelmét fenntartani még annak is, ki azokat megbántá?”
Eötvös József: Vélemény a fogházjavítás ügyében, Pesten, 1838.
A fölvilágosodás és a reformkor idején – talán meglepő a mai sötét, barbár időkben – a legmagasabb körök és a legnagyobb elmék foglalkoztak a börtönüggyel és általában a büntetőjoggal.
II. József császár és reformköre megszüntette a kínzást 1776-ban (ehhez az alapmű későbbi miniszteréé, Joseph von Sonnenfels báróé: Über Abschaffung der Tortur, 1775, egy kurta évvel később meg is szűnt a kínvallatás, a világon először), báró Eötvös József pedig idézett, a korban igen népszerű munkájában a fogvatartás humánus körülményeinek meghonosítása mellett szállt síkra.
A társadalmi élet általános humanizálása – különösen a huszadik század fölfoghatatlan katasztrófái közben és után – általános programmá lett. (Miközben 1945 után folytatódtak a sztálini Szovjetunió rémtettei, Kelet-Európából a német nemzetiségűek millióit űzték el a nemzetközi jog tilalma ellenére, az „antifasiszta” hatalmak – Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia, Belgium – iszonyatos vérfürdőkkel próbálták visszaállítani gyarmatbirodalmukat Malájföldtől Kenyáig, Algériától Vietnamig, Jávától Kongóig, majd az Egyesült Államok kezdte el borzalmas, gyilkos, kudarcos ázsiai háborúit és latin-amerikai neokolonialista-militarista puccsait. A humanizálás sokáig terv maradt és képmutatás.)
De aztán a legtöbb országban megszüntették a testi fenyítést, a büntetőjog és a büntetőpolitika eltávolodott a megtorlás eszméjétől, s a helyreállítás, jóvátétel, átnevelés eszméi felé fordult. Európában és sok más helyen megszűnt a halálbüntetés. A büntetés gondolata és gyakorlata megmaradt, de a cél nem az elítéltek fizikai és lelki szenvedése, gyötrése és gyötrelme a szabadságmegvonás kínján túl, ami önmagában is szörnyű teher. Nem a fogoly emberi méltóságának megtörése, személyének a megalázása az eszköz – ez erkölcstelen dolog, s az állam erkölcstelenségre nem törekedhet – , hanem az ítélet szégyene és a fogvatartás súlya mellett a fokozatos társadalmi reintegráció, reszocializálás és nevelés, ami persze nem könnyű dolog. Mindehhez hozzájárul a büntetőpörökben a védelem jogainak megszilárdítása, a gyanúsított vagy a vádlott jogainak, az ártatlanság vélelmének komolyabban vétele.
De még általánosabban: mindazokban az intézményekben, ahol az emberek mások tekintélye alá vannak vetve (különböző mértékben) – a börtönökön, fogházakon, fegyházakon, rendőrőrsökön, fogdákon kívül itt szerepelnek az árvaházak, aggmenházak, elmegyógyintézetek, elfekvők, kórházak, iskolai bentlakások, kollégiumok, laktanyák, elszigetelt, zárt helyen történő munkavégzés, nagy csoportos fegyelmet igénylő munkahelyek, szigorú hivatali rangsorú hatóságok és hivatalok (ilyenek voltaképpen az oktatási intézmények is) stb. – a tekintély, a parancs és az engedelmesség viszonyai csak bizonyos korlátok között megengedhetők. (Például, mint láthattuk, egyre kevésbé tűrjük el hála Istennek az alárendeltekkel és függő helyzetűekkel szembeni szexuális visszaéléseket. Éppen ezért múlhatatlanul szükséges – az európai ügyészséghez való csatlakozásért küzdő, rokonszenvet és bátorítást érdemlő mozgalomhoz hasonlóan – harcolni az Isztambuli Egyezmény minél hamarosabb ratifikálásáért.)
Ezeken a helyeken – szabályozott formában – ellenőrzik a tekintély alá vetettek morális, lelki és fizikai sértetlenségét, büntetik a hatalmi visszaélést, a bántalmazást, a megalázást, biztosítják a panasztevőnek hátrányt nem okozható panaszeljárást. Az alapvető emberi jogok ilyen sajátos keretekben is kijárnak mindenkinek, és e jogok megkövetelését és betartatását szorgalmazza a humanista jogállam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.