„TERJED A VÉLEKEDÉS, HOGY EZT AZ EGYENLŐTLENSÉGET ÚJRAELOSZTÁSSAL LEHET FELSZÁMOLNI” – A MAGYAR TÁRSADALOMBAN MA INKÁBB CSAK A ZUHANÁS GARANTÁLT, A FELEMELKEDÉSNEK NAGY ÁRA VAN

NÉPSZAVA
Szerző: FORGÁCS IVÁN
2023.10.08.

Megrögzött vélekedés, hogy a társadalmi mobilitás mértéke megmutatja, mennyire nyitott egy társadalom. Ugyanakkor számolni kell azzal is, hogy a kiemelkedés a szegényebb, hátrányos helyzetű rétegekből nagyon nehéz út, szociális és lélektani szempontból egyaránt. Ezt a problémát járja körül a többi között első generációs értelmiségiekkel készült életútinterjúkra épülve A társadalmi mobilitás ára című, nemrég megjelent tanulmánykötet. Egyik szerkesztőjével és szerzőjével, Durst Judit szociológussal, a Társadalomtudományi Kutatóközpont (TK) Kisebbségkutató Intézetének tudományos munkatársával beszélgettünk a kutatásról.

– Volt valamilyen aktuális motivációja, hogy a társadalmi mobilitás árát vizsgálják?

– A magyarországi szociológiában nagyon erős a társadalmi mobilitás kutatása. De eddig nem nagyon volt olyan, nagyszámú mintán alapuló, összehasonlító projekt, amely azt vizsgálta volna, hogyan élik meg az emberek, a mobilitási pályájuk különböző jellemzőitől, illetve kisebbségi vagy többségi helyzetüktől függően a saját oktatási mobilitástörténetüket, és hogy mindennek milyen következményei vannak a munkaerőpiaci pozíciójuk szempontjából. Amikor öt éve elkezdtük a kutatást, azt érzékeltük, hogy bezárultak itthon az oktatáson keresztül elérhető mobilitási csatornák. Ezt jelezték vissza azok a szegényebb, többségében roma családból származó gyerekeknek szervezett támogató programok vezetői is, akik szintén bekerültek az elemzésünkbe. Ezek a programok kiemelkedő szerepet játszottak az első generációs diplomások iskolai mobilitásának elősegítésében az 1990-es évek második felétől kezdve, a közoktatás-politika ún. „aranykorában”. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mennyire eredményezett valós társadalmi intergenerációs mobilitást, a szülőkhöz képest jövedelmi és foglalkozási státuszbeli feljebb lépést ez az út, az első diplomás státusz. Mennyire sikerült beilleszkedniük új környezetükbe, elértek-e később elit pozíciót, és ha igen, meg tudták-e azt tartani? Egyáltalán, mekkora árat kellett fizetniük a társadalmi térben való előrejutásért? Hogyan hatott a mobilitás emberi kapcsolataikra, korábbi környezetükre?

– Mi tekinthető ideális mobilitásnak a polgári társadalomban?

– Amikor van társadalmi fluiditás. Enélkül zárt társadalomról beszélünk, amilyen nagyjából a mai Magyarország, ahol ha van is mobilitás, az lefelé történik, és ahol döntően a szülő társadalmi pozíciója határozza meg, mi lesz a gyerekből. A fluiditás persze nem azt jelenti, hogy mindenki felfelé lesz mobil.

– De ki menjen lefelé?

– Természetesen senki sem akar lejjebb csúszni. A mobilitáskutatók a kérdéssel kapcsolatban szokták emlegetni a buszos hasonlatot. Ghassan Hage fogalmával élve mindannyian egzisztenciális mobilitásra vágyunk – arra, hogy haladjunk, jussunk valahova előre az életünkkel. Vagyis mindannyian fel szeretnénk szállni a valamerre haladó buszra. Ám ez csak akkor lehetséges, ha valakik leszorulnak róla. Azok viszont, akik fenn vannak a buszon, vagyis a hatalmi helyzetben lévő elit, foggal-körömmel védik megszerzett pozíciójukat. Versenyről van tehát szó, amely nem feltétlenül humánus, de arra mindenképpen törekedni kell, hogy minél tisztességesebb legyen. Hogy mindenki egyenlő esélyeket kapjon hozzá. Erről ma szó sincs.

Az oktatáskutatók többsége egyetért abban, hogy kasztosodik az oktatási rendszerünk, s így a társadalmunk is.

– Bizonyára a gazdasági struktúra és a munkaerőpiac stagnálása is korlátozza a mobilitást.

– Hogy mennyire nyitott a munkaerőpiac, mennyire vannak megszerezhető új pozíciók, az erősen meghatározza, milyen kimenetele lesz az oktatáson keresztül elért mobilitásnak. A felsőoktatás expanziójával párhuzamosan zajlik az egyetemi diploma inflációja, egyre több a munka nélküli diplomás. Ráadásul a kutatásunk azt mutatta, hogy az első generációs diplomásoknak nehézséget jelent az elit pozíciókba, magas státuszú állásokba való belépés, mert működik egy ún. osztály- (származás-) alapú üvegplafon. Ennek a roma első generációsokat még durvábban érintő változatát rasszizált üvegplafonnak neveztük. Példa erre az, hogy az általános munkaerőpiac nem „romaüggyel” foglalkozó, autonóm, döntési pozí­ció­val járó elit állásaiban romákat csak elvétve lehet találni. Ahogy egyik interjúalanyunk fogalmazott: „nekünk, romáknak ki van jelölve a helyünk a magyar társadalomban”...

ITT OLVASHATÓ