MI LETT BELŐLÜNK? - OLYAN PÁRIALÉTRE KÉNYSZERÜL MA AZ IRODALMI ÉRTELMISÉG, HOGY ILLETLENSÉGNEK TŰNHETNE, HA SZEMBESÍTENÉ ÖNMAGÁT A LEGFŐBB – FŐLEG ERKÖLCSI – KÉRDÉSEKKEL

NÉPSZAVA / KENTAURBESZÉD
Szerző: BÁTHORY CSABA
2023.11.05.

Pedig mindenki érzi a négy fal között: itt az ideje megkérdezni, mennyiben felelős maga az értelmiség azért a tetszhalott állapotért, amelyben ma emésztődnie kell. A barbárság egyeduralma ugyan könnyen kecsegtethet pár becsületes embert azzal, hogy az önhitt feddhetetlenség tudatában várja egy későbbi vétkességi arány-osztás végkifejletét, de ez a kényelmes hiedelem az igényesebbeket nem mentheti fel az elfogulatlan önvizsgálat kötelme alól. A hitvány kortársi apokalipszis nem szabadít meg attól a parancstól, hogy elszámoljunk a magunk kisiklásaival. Nem vélhetjük magunkat jobbnak pusztán azért, mert méltányosabbnak tetsző előzetes éveinket a kegyetlen agyontámadás kárhozata követte. Ingoványon vagyunk, de nem feledhetjük: voltak évek a 89-es fordulat után, amikor az a feltűnési elv érvényesült: mindegy hogyan, csak jussak magasra. Mindegy, mit és hogyan írok, csak legyek híresebb minden könyvemmel. És az esztétikai eredményeket nélkülöző, hitvány minőségi sorokat elfedő kereskedői siker hirtelen úgynevezett új paradigmát mesterkedett a közérdeklődés nagy vásznaira, és a paradigma megkezdte ravasz, néhány szívós szereplőre korlátozódó, a sulykolás lármájától hangos érdekharcait.

Az új paradigma mérnökei eleinte nem feltűnően törekedtek az irodalmi zsákmányszerző gyakorlat bevezetésére. A 90-es évek elején még élt az Újhold egyik-másik nagysága, igaz, ízlésük már nem számított mérvadónak, műveiket és személyüket meglehetősen nyers modorú támadások is érték. De kétségtelen, az élő elődök érdemeinek viszonylagosítása (és ellenpontul egy-egy kedvenc, pl. Mészöly kiváltságos helyzetbe mesterkedése), a hírnévre mohó felröppenők elvadulása, az „apák” nemzedéke iránti méltányosság felpuhítása, az egyre lázasabban zajló babérgyűjtési betegség, és egyéb fogyatékos jegy hamar új és új területfoglalásra csábította a harcosokat.

Kialakultak az új folyóiratok és könyvkiadók bunker-mentalitású gyülekezőhelyei, s ezek általában a személyes felelősségtől vonakodó, épp ezért átláthatatlan testületi döntések rejtekhelyei lettek. A szerkesztőségek nem csak szigorúan homogén ízléssel hirdették nézeteiket, hanem amolyan széptani-bírói fellebbviteli székeknek vélték magukat. Tevékenységük jegyeit dióhéjban úgy jellemezném: szűkös és másokat kirekesztő kiscsoportok érdekét zajosan és nyersen képviselték, más ízlésirányok alkotóit azonban – a falanxba tömörült kiváltságosok gőgjével – ócsárolták, a pálya szélére szorították, nem ritkán pökhendi keresztülnézéssel vették semmibe. A kirekesztések erőltetése befelé tömörítette az új atyamesterek testületeit, és közben észrevétlenül pártossá torzította a befolyásolási csoportokat. A főcsapáson kívül működő szellemi tőke semlegesítése egyszerű negligálással történt. Az uralmi csoportnak tetsző termékeket elkezdték aránytalanul magasztalni, hibáikat elhallgatni, díjakkal bebugyolálni, sőt olyan értéket tulajdonítottak nekik, amelyeket egy tárgyilagos kritikai számbavétel első pillantásra szóvá tehetett volna. Mindennapossá vált a középszer ajnározása, a tömeges, de alantas szenvedélyek pornografikus ábrázolásában tobzódó nyomtatványok kedvelése, mondhatnám: a kontárság testületi tűrése, a divatossá mesterkedett művek dicsőítése, egekig világító lobogtatása. A hamis és kevés magántársasági szereplő döntését tükröző számtalan belterjes értékelés, a hagyománytól elszakadt erőltetett beszédmód, a fellengzős rajongás, egyoldalú hangoskodás, gyanús zömítés, a megannyi sommás verdikt és bombasztikus ki- és bejelentés kora köszöntött ránk, amelyben lassan mindent mindennel összefüggésbe lehetett hozni; a tárgyilagos beszéd terei szűkültek, majd észrevétlenül meg is szűntek. A szálkás kecsegére bárki jöttment vagy élkritikus ráfoghatta: milyen ízletes ez az őzpecsenye. A megméretlen kicsiny értékek valóságát eltakarták az öblös nagy szavak, a szemforgató ünneplések dübörgő üdvlövései, s mivel a klasszikus kritika fokról fokra megszűnt (megszüntették), az egekbe lövellt ál-remekművek és az észrevétlenné tétel furfangos technikáival félrelökött valódi remekművek (vagy legalább azok megteremtésének feltételei) megsemmisültek. Az irodalmi közeg mozgatása néhány hataloméhes hivatalnok kezébe került, s ők – szó se róla: tévedhetetlen ízlésükről meggyőződve, ítéletük örök igazságaitól fűtve, anyagi biztonságuk bástyái mögött – észre se vették egyeduralmuk ellenszenves elkeményedését.

Türelemnek – van esztétikai türelem is – vagy széles látókörű értelmiségi felelősségnek immár nyomát se láthattuk. Üres tömjénezéssel megtévesztett, agyonfoglalkoztatott parányságok arcátlan futtatása zajlott, s közben az ember hiába kereste széltében-hosszában a híresség belső igazolását a művekben, hiába várta sokáig türelmesen az érlelési folyamatok gyümölcseit… Az ember mindinkább hátrafelé nézett, böngészni kezdte a régiek életművét, és egy idő után fásult egykedvűséggel állapította meg: hiába élt sokáig, egész korával szemben kell élnie, el kell tolnia magától korának majdnem teljes művészetét, meg kell barátkoznia azzal a gondolattal, hogy régi magyar vagy kortársi/régi külföldi bolygókat kell meglátogatnia. Van ismeretelméleti tudatlanság, ez közismert – de van esztétikai tudatlanság is, nyilván. Az öreg Voltaire mondja „A tudatlan filozófus” („Le Philosophe ignorant”) 55. részében: Ha ezekben a borzalmas időkben létezhetne egy bölcs, az csakis egyetlen helyen élhetne és halhatna: a sivatagban...

ITT OLVASHATÓ