Szerző: SZABÓ M. ISTVÁN
2023.12.07.
Len Ackland 2009-ben írt egy rövid tanulmányt arról, hogy a németek tényleg hülyék-e, hogy le akarnak mondani az atomenergiáról. Sokan odafigyeltek a Chicago Tribune egykori riporterére, a coloradói egyetem Környezetvédelmi Újságíróközpontjának alapítójára, az amerikai tudományos-oknyomozó újságírás doyenjére, mert Ackland e területen legendás, feddhetetlen és pedáns újságírónak számított. A Bulletin of the Atomic Scientists máig hivatkozott, a csernobili atomerőmű-balesetről szóló különszámát (1987) is ő szerkesztette, tizenhárom évvel később pedig legalább ekkora visszhangot keltett, amikor megírta Rocky Flats történetét. A dokumentumregény (Making a Real Killing: Rocky Flats and the Nuclear West, 1999) az évtizedekig titokban, Denver közelében üzemelő, atomfegyver-alkatrészeket gyártó komplexumról szól; az eltitkolt plutóniumtüzekről és más nukleáris szennyezésekről, valamint a vállalati és állami szintű felelőtlenségről.
A fukusimai katasztrófa előtt két évvel, a már akkor egymásnak feszülő német politikai nézeteket és akciókat összerendezve Acklandnak valójában egyetlen, de többszörösen összetett kérdése volt: vajon reális elképzelés-e, hogy az árammixben 2009-re épp csak 15 százalékig felkapaszkodó zöldenergia-szektor 2020-ra (vagy annak környékére) elérje a negyvenszázalékos határt, és ha igen, akkor ezzel vajon képes lehet-e kiváltani az aktuálisan 28 százalékos tortaszeletbe kapaszkodó atomerőműveket? Mindezt ráadásul úgy kellene produkálni, hogy az előrejelzések alapján várhatóan nőni fog az energiafogyasztás (tehát az áramigény), és meg kell kezdeni a szénerőművek kivonását is az egyenletből.
A többdimenziós feltételrendszer teljesítése nem tűnt reálisnak. Az Energy Charts adatbázisából előhívható, 2009-re vonatkozó ábra azt is átláthatóvá és érthetővé teszi, hogy az amerikai újságíró-professzor miért jutott arra a következtetésre, hogy a cél inkább nem az...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.