AZ ÉSZREVÉTLEN ARANYKOR VÉGE – A CIGÁNYSÁG SZENVEDTE MEG LEGINKÁBB AZ OKTATÁSI REFORMOT

VÁLASZ ONLINE
Szerző: ÉLŐ ANITA
2023.10.05.

A magyar oktatásügy „aranykora” a 80-as évek közepén kezdődött a hazai cigányság számára, és a 2011-ben kezdődő reformlépésekkel fokozatosan ért véget. Pedig az államosítást, az egyenkönyv bevezetését a kormány éppen az esélyegyenlőség megteremtésével indokolta. A közoktatás átalakítása az utóbbi években egyre súlyosabban érinti a középosztályt is, de ez a hatás a roma gyerekeknél szinte azonnal jelentkezett, és évtizedek óta nem látott oktatási diszkriminációt okozott egy most megjelent kutatás szerint.

Orsós János gyerekét az első héten egy másik kisfiú, Bátor anyukája vitte el az uszodába. János nem volt beteg, nem utazott el, csak épp sötét a bőrszíne. Rögtön látszik rajta, hogy cigány. Bár ő a miskolci Dr. Ámbédkar Iskola egyik vezetője, úgy ítélte meg: ha a gyereke meg akar tanulni úszni, jobb lesz, ha egy fehér nő kíséri el erre a jellegzetesen középosztálybeli helyszínre. Az uszodában büszkék voltak rá, hogy az intézmény biztonságos, nem tűnik el semmi, nem kell kulcsot kérni az öltözőszekrényhez. Amikor a gyerek a saját apjával jelent meg a medencéknél, már nem utasíthatták vissza a bőrszíne miatt, viszont őt meglátva a szülők kulcsokat kezdtek kérni a szekrényekhez.

A történettel Orsós János azt érzékelteti, milyen nehéz a helyzete egy első generációs roma értelmiséginek, de még a gyerekének is, ha olyan életet szeretne élni, ami egy átlagos értelmiségi számára megszokott.

A pedagógus a Durst Judit, Nyírő Zsanna és Bereményi Ábel által szerkesztett A társadalmi mobilitás ára című kötet budapesti bemutatóján beszélt az élményeiről, és azt lehetett gondolni, hogy a szociológusok nem tudják majd überelni a történeteit. Tudták. Zolnay János oktatáskutató következett, a könyv „legszárazabb” fejezetének szerzője, aki a magyar oktatásügy elmúlt 30 évének adatain keresztül világította meg, milyen fordulat zajlik jelenlegi is az iskolákban. Nyilvánvalóvá tette:

az oktatás átalakulása által rendkívül súlyosan érintett középosztály mellett van a veszteseknek egy másik, még nagyobb csoportja, a társadalom legelesettebb rétege. Éppen az, amelynek helyzetével az egész átalakítást indokolták.

Az oktatási rendszerváltás a ’80-as évek közepétől kezdte éreztetni a hatását. Addig a cigányság boldogulására egy út kínálkozott: az asszimiláció. Neményi Mária, a kötet egyik lektora szerint onnantól nyílt egy másik is: a tanulás, és különösen az értelmiségivé válás lehetősége.

Ez furcsa, hiszen a tankötelezettség minden magyar állampolgárra, így a romákra is kiterjed. A tanulás útja elvileg tehát nem a rendszerváltás óta, hanem már évtizedekkel korábban nyitva állt a cigányság számára. Zolnay szerint azonban 1970 előtt számos kirekesztő elem működött az oktatásban. Azután jött egy szerencsésebb időszak, majd a 2011-es fordulat után az esélyteremtő részeket szisztemetikusan kiirtották a rendszerből. Mindennek hatására nagy a veszélye annak, hogy az oktatás átjárhatatlanná teszi a társadalmi rétegeket, és kasztszerűvé merevíti a társadalmat.

Elemzésének lényegi gondolata, hogy az oktatási rendszerek kivétel nélkül tartalmaznak a gyerekek egy részét margóra állító elemeket és esélyteremtő, felzárkóztató lehetőségeket is. A szocializmus évtizedeiben a gyerektömegek továbbtanulását az ipar, a bányászat és a mezőgazdaság olcsó munkaerő iránti korlátlannak tűnő igénye akadályozta. A rendszerváltást megelőző évekig a gazdasági szereplők olyan lobbierővel rendelkeztek, ami meggátolta, hogy az oktatási rendszer a nyugati államokhoz hasonló mértékben „termelje” a kiművelt emberfőket. A rendszernek képzetlen, betanított és segédmunkás tömegekre volt leginkább szüksége, ennek érdekében keretszámokat határoztak meg az érettségit adó középfokú oktatási intézményeknél. Vagyis már a felsőoktatásba való jelentkezést is tudatosan korlátozták. A kimaradók zömmel a hátrányos helyzetűek közül kerültek ki.

Előrelépésüket nehezítette, hogy a tankötelezettséget 16 évben állapították meg. A legszegényebb családokban szükség volt egy újabb keresetre, hát kivették a gyereket az iskolából, aki így nem szerzett szakmunkás bizonyítványt sem. Enélkül viszont a jobban fizető munkakörökben nem foglalkoztatták. A magyar társadalom – és vele együtt a posztszovjet térség – aluliskolázott volt a nyugati országokkal egybevetve. A nyolcvanas évek elejének demográfiai hullámát is úgy kezelték, hogy a többletet nem a középiskolai végzettséget adó iskolákba, hanem a szakmunkásképző hálózatba irányították.

A kép alapvetően megváltozott a rendszerváltás előtt. A gazdasági lobbi meggyengült, a kulturális elit, az oktatási kínálat bővítésében érdekelt értelmiségi réteg megerősödött. A változásoknak a nyolcvanas évek közepétől egy alulról indított, majd később jogszabályokkal is megerősített hulláma indult el.

Az értelmiség kihasználta azt a rövid szakaszt, amikor döntő befolyása lehetett a társadalmi folyamatokra. Megjelentek a felsőoktatási intézmények gyakorló általános iskolái, a zenei tagozatos általánosok és a nemzetiségi köntösbe bújtatott, legalább részben nyugati nyelven (németül) oktató képzőhelyek. Egymást követték a kísérleti program alapján működő általános iskolák, mert az önkormányzatok alá rendelt oktatási intézmények számos szakmai kérdésben önállóan dönthettek. A tanszabadság olyan mérvű volt, hogy az iskolák maguk választhatták ki a tankönyveket, és autonóm szakmai műhelyekként dolgoztak. A szocialista korszak végére az általános iskolák harmada saját oktatási programot dolgozott ki. Később óriási arányban nőtt a gimnáziumokba és szakközépiskolába felvettek aránya, és megjelentek a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok...

ITT OLVASHATÓ