2023. július 22., szombat

300 ÉVE TERVEZGETIK A DUNA ÉS A TISZA KÖZÉ MAGYARORSZÁGON, MÉGSEM ÉPÜLT MEG SOHA, MI AZ?

QUBIT
Szerző: BALÁZS ZSUZSANNA
2023.07.22.


„A vízügyi szolgálat a legnehezebbek közé tartozik s rendkívüli egyéni felelősséggel is jár. Éppen ezért a legtöbb államban különleges intézkedésekkel igyekeznek biztosítani, hogy a fiatal mérnöki generációnak csak a színe-java kerülhessen be az állami vízügyi igazgatáshoz. Hazánkban, sajnos, vízügyi szolgálatunk mostoha viszonyai folytán a fiatal nemzedéknek agilisabb, élelmesebb része újabban a kevesebb felelősséggel járó és jobb megélhetést biztosító pályákon kezd elhelyezkedést keresni. Ha e tekintetben nem történik változás, lehetetlen lesz elkerülni, hogy a munkálatok végrehajtásánál hibák, hibás intézkedések is ne történjenek” – panaszkodott Sajó Elemér vízépítő mérnök 1931-ben a Vízügyi Közleményekben megjelent, Emlékirat vizeink fokozottabb kihasználása és újabb vízügyi politikánk megállapítása tárgyában című átfogó esszéjében.

A kéziratban közel 200 oldalas tanulmányt Sajó a Földművelésügyi Minisztérium tisztviselőjeként, a hazai vízgazdálkodás szakpolitikai irányítójaként írta tíz évvel az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés után, 1930-ban. Bár az ország drasztikus területi veszteségét eredményező békeszerződés Magyarország számos gazdasági és gazdaságirányítási rendszerében szinte helyrehozhatatlan károkat okozott, a vízgazdálkodást a többi ágazatnál, például az erdőgazdálkodásnál vagy a jóformán teljesen lenullázott nyersanyag-kitermelésnél és az azon alapuló iparnál kevésbé érintette. Mint azt Glatz Ferenc Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke a Kárpát-medence vízgazdálkodását feldolgozó tanulmányában – Sajó értékítéleténél lényegesen optimistább húrokat pengetve – írta, „az 1919-1920. évi békék a Kárpát-medence magyarországi részének vízügyi igazgatását sújtották a legkevésbé, mivel itt érintetlen maradt az 1867–1918 között európai színvonalon kiépített vízügyi adminisztráció. Mind a szervezet, mind a szakembergárda. Míg a szomszédos államok vízügyét – eddigi ismereteink szerint – újra kellett építeni. Az európai szintű vízgazdálkodási szakemberállomány, illetve a mögötte meghúzódó mérnökképzés rendben tartotta – természetesen a kor igényeihez igazodva – a magyar állam víztesteit, és tovább építette az 1918 előtti szakigazgatást.”

A vízi úthálózat, ami nem jött létre

Sajó 1931-ben nyilvánosságra hozott tervezete alapján azonban mégis úgy tűnik, hogy a szakembergárdában és az intézményrendszerben rejlő lehetőségeket nem feltétlenül sikerült maradéktalanul kiaknázni. A vízügyi mérnök-szakpolitikus egyik szívügye, a magyarországi vízi úthálózat kiterjesztése például máig nem valósult meg, pedig ahol lehetett, például a fakitermelést követő – főként tiszai – faúsztatásokkal, több ágazat is előszeretettel használta a folyók által az országrészek között biztosított összeköttetéseket. Sajó hosszan sorolta a magyarországi folyók csatornákkal való összekötésében rejlő gazdasági lehetőségeket, kiemelve, hogy „csonka hazánk területeinek jelentékeny része – sík volta és már jelenleg is előrehaladott mezőgazdasági kultúrája révén – önként kínálkozik arra, hogy ott intenzív víziút-hálózatot teremtsünk meg. Ennek a jövendőbeli hálózatnak most még csak a keretei vannak nagyjában meg: a Duna, a Tisza, a Körös, a Sajó, a Sió és a Balaton, délen pedig a Dráva egy része. Ami már megvan, az is kevéssé vagy éppenséggel sehogy sincsen kihasználva, vasúti és közúti hálózatunk még alig van összekapcsolva vizeinkkel.”...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.