Szerző: Határátkelő / Nuria
2017.08.16.
Nuria 2012-ben, 41 évesen nem látott már más kilátást, mint hogy szülőhazáján kívül keresse a boldogulást, és a Marea Granate oldalon arról írt, elege van abból, hogy amikor a határátkelésről van szó, mindenki csak a fiatalokról beszél.
„Mikor veszi már észre Spanyolország, hogy 2008 óta sok ezer harmincas, negyvenes és ötvenes is rákényszerült arra, hogy elhagyja a hazáját? Vajon ki alkalmazkodik nehezebben egy új helyzethez: egy 25 vagy egy 42 éves? Ki sajátít el könnyebben egy másik nyelvet, egy 30 vagy egy 50 éves? Ki fél jobban a jövőtől, egy 27 vagy egy 37 éves? És a legfontosabb: ki tud majd visszatérni a szakmájába dolgozni, egy 24 vagy egy 42 éves?” - sorolta.
Nuriának akkor lett elege mindenből, amikor már az alapvető dolgokra sem futotta a fizetéséből, így 41 évesen úgy döntött, irány külföld! Nem ez volt az első alkalom, hogy külföldön élt, így nem ekkor először kellett lakást keresnie egy számára ismeretlen városban. „De most először éreztem kivándorlónak magam, akit kitaszított a saját hazája”.
„Ha az Erasmus programmal mész külföldre, nem vagy kivándorló. Ha átmeneti időre vállalsz munkát külföldön, hogy csiszolj a nyelvtudásodon, nem vagy kivándorló. Ha a doktorátust akarod megszerezni egy másik ország egyetemén, nem vagy kivándorló” - sorolta Nuria.
„De ha a retúrjegy nélkül csomagolsz, ha évek pénzügyi aggodalmával és adósságokkal a hátad mögött, fájdalommal a szívedben, a szakmádból kirekesztve, a jövőtől reszketve, a megélhetésedért remegve indulsz el – na, akkor kivándorló vagy” - tette hozzá.
Nuria egy idő után beilleszkedett, rengeteg csodálatos embert megismert, és sokat tanult önmagáról, a saját túlélési képességeiről is. Ugyanakkor a létbizonytalanság, és a tudat, hogy odahaza nem kell, hogy a saját hazája tudomást sem vesz azokról a 40 fölötti ezrekről, akiknek külföldön a semmiből kellett újrakezdeniük, el nem múló dühvel töltötte el.
Ezzel együtt is 40 évesen kimondani, hogy „semmim sincs” sokkal nehezebb és fájdalmasabb, mint 25 évesen; 41 évesen azt érezni, hogy a világ szemében hivatalosan is sikertelen vagy, sokkal jobban fáj, mint 31 évesen.
Nuria szerint azt is észre kellene venni, hogy ugyan hivatalosan a 15-29 éveseket tartják fiatalnak, az erre az életszakaszra jellemző lét- és egyéb bizonytalanság kitolódott, és sokakat elkísér a harmincas, negyvenes éveikben, sőt később is – csakhogy velük senki sem foglalkozik.
„Jó ideje már, hogy rájöttem, bizonytalan társadalomban élünk, és próbáltam alkalmazkodni ehhez a helyzethez. Mi több, ma is ezt teszem minden nap. De ami valójában igazán fáj, hogy az ilyen társadalom a lakosság leggyengébb tagjait szolgáltatja ki. Márpedig ha telnek az évek, és neked semmid sincs, akkor nagyon gyengének érzed magad. Huszonöt éves koromban ebbe bele se gondoltam” - írta.
„Márpedig kimondani és leírni azt, hogy „semmim sincs”, „nincs munkám”, „nincs félretett pénzem”, „kitaszított a hazám” sokkal fájdalmasabb 45 évesen, mint 25 évesen. És nagyon-nagyon fáj” - fogalmazott Nuria.
„Volt egyszer egy életem Magyarországon, ami maga volt a pokol” ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.