A történelmi sérelmek ellenére miért ennyire fontos Lengyelországnak Ukrajna?
Veronika Jóźwiak: „A forrófejűség és a lengyelek romantikus hozzáállása gyakori érvként hangzik el a magyar sajtóban, de falra mászok ettől. Miért nem láthatjuk úgy a lengyeleket, hogy abszolút pragmatikus okokból támogatják Ukrajnát? Teljesen logikus döntés azzal együtt, hogy elég komoly tehertétel az ukrán–lengyel kapcsolatokon a történelem, de ebben a helyzetben teljesen világosnak tűnik, legalábbis lengyel szempontból, hogy Ukrajna függetlenségének a megőrzése elemi érdeke Lengyelországnak. Ez tehát pragmatikus politikai döntés, és ezért tudja a lengyel kormány félretenni azokat a sérelmeket, amelyek valóban nagyon súlyosak – csakhogy most nem ez a fontos.”
Zeöld Zsombor: „Nagyon érdekes egyveleg, amivel a magyar sajtó egy bizonyos része Lengyelországhoz hozzááll; megy az abszolút értelmetlen és érthetetlen, érzelmi alapú hangulatkeltés. Emellett kialakulni látszik egy olyan médiakép, szintén a magyar sajtó egy bizonyos részében, amely szerint Lengyelország a tékozló fiú: a magyar lesz az igaz álláspont, és a lengyelek majd hozzánk fognak visszatérni. Van egy rossz hírem: ez nem fog bekövetkezni. Azok a hangok, hogy »békülnek a lengyelek: Morawiecki bejelentette, hogy a V4 megújulásában reménykedik« – a magyar wishful thinking kivetítése. A lengyelek mindent, a háborút is, az orosz agressziót is – ami nem 2022-ben, hanem 2014-ben kezdődött – biztonságpolitikai szempontból néznek, azt létfenyegetettségként érzékelik. Persze vannak olyan elemei, amelyek érzelemmel fűtöttek, de a háborúra adott válaszuk alapja egy racionális számítás.”
Hogyan fogadják Lengyelországban Magyarország háborúval kapcsolatos magatartását?
VJ: „Társadalmi szinten abszolút megdöbbenéssel fogadták. A háború kitörése után ez volt az általános reakció. Talán ez most, egy év után, már kicsit enyhült és érzelemmentesebbé vált, de azt tapasztalom, hogy sajnos ez az egyetlen dolog, amire a lengyelek a magyarokkal kapcsolatban asszociálnak: »Ja, hát igen, az Orbán Viktor, aki az oroszok pártján áll, és nem támogatja Ukrajnát!« A háború előtt, minden törekvés ellenére, nagyon keveset tudtak a lengyelek a magyarokról, de ez a másik irányban is így volt. Most pedig inkább negatív kép él a fejekben. Ami a kormányzati szintet illeti: nehéz elfogadni a lengyel politikának a magyar álláspontot. A nyilatkozatokból az következik, hogy még mindig van egyfajta várakozás, remény, hogy a magyar kormány képes módosítani az eddigi hozzáállásán. De van kiábrándultság is. Ez tükröződik abban, hogy kormányzati szintű találkozók valójában már több mint egy éve nincsenek, azon a nagyon kevésen pedig, ami van, ugyancsak nem jut dűlőre a két fél a legfontosabb politikai kérdésekben. (…) Nem elfogadható lengyel szempontból, hogy nem történt meg az Oroszországról való leválás, vagy hogy a szankciók szélesítését, kiterjesztését Magyarország nem támogatja, s Ukrajnát a humanitárius segítségnyújtáson kívül nem támogatja. Mindezt nagyon nagy értetlenséggel fogadják, mert ebből az következik, hogy a magyar kormány nem érti teljes mélységében, miről van itt szó, mi a tét, hogy Oroszország milyen partner, s milyen jellegű veszélyt és fenyegetést jelent Közép-Európára nézve is.”
Milyen barátság az, amit ennyire ki tud kezdeni egyetlen véleménykülönbség?
ZZS: „Az alapvetően generációs élményként és emlékként tekintett magyarországi viszonyból egyszerűen elfogyott a demográfiai tartalék. Azok az emberek, akiknek személyes magyarországi kapcsolatuk, tapasztalatuk volt a lengyel társadalomban, idősödtek vagy meghaltak, és ennek a generációnak nem volt utánpótlása. A lengyel reláció azért speciális, mert a társadalmi kapcsolatok nélkül nem lehet magas politikai kapcsolatokat fenntartani – a társadalmi kapcsolatok egyértelműen előszobáját képzik annak, hogy politikai kapcsolatokról beszélhessünk. A másik dolog, hogy a 2010-es években az a relatív befolyásvesztés, amit a magyar diplomácia és a magyar kultúrdiplomácia átélt, azzal járt együtt, hogy más országoknak történt meg a kulturális térnyerése Lengyelországban, és ennek egyes esetekben volt kihatása a magyar relációra.”
Hová tűnt az EU-s szinten évekig meglévő magyar–lengyel dacszövetség?
VJ: „Az utóbbi években nagyon átpolitizálttá váltak a lengyel–magyar kapcsolatok, de pártvonalon: a kétoldalú kapcsolatok a két kormányzó párt közötti kapcsolattá silányultak. Nem volt valódi politikai tartalom, hiányzott az a közös stratégiai cél, ami valódi, mély politikai partnerséget jelenthetett volna. Technikai jellegű partnerséget láttunk, amelynek az az íratlan megállapodás volt az alapja, hogy a két kormány majd kölcsönösen támogatja egymást az uniós intézményekkel szemben, de ennek csak a hetes cikk szerinti eljárás esetében volt jelentősége. S mivel nem reális, hogy ez eljusson a végére – közben pedig a Bizottságnak új eszközei lettek arra, hogy a jogállamiságot sértő tagállamokat szankcionálja –, a kölcsönös támogatásnak az európai politikában már nincs meg az a súlya és jelentősége, ami eddig volt. Az uniós intézmények nagyon cselesen leválasztották egymásról a két országot: tárgyaljon mindkét tagállam önállóan az uniós pénzekről, s a kölcsönös segítségnyújtás már nem fontos. A háború miatt előállt egy új politikai helyzetben pedig az uniós intézmények próbálnak megértést tanúsítani Lengyelországgal szemben, az Ukrajnának nyújtott támogatás terén betöltött politikai szerepe miatt. Lengyelországnak most nem áll az érdekében, hogy Magyarországgal összekapcsolják, hiszen jobb helyzetbe került. Ez a magyarázata annak, hogy most nem támogatja olyan súllyal és olyan vehemensen a magyar kormányt, mint korábban tette – a politikai érdek egyszerűen mást diktál.”
ITT HALLGATHATÓ MEG
