2023. január 15., vasárnap

AZ EURÓPAI FORRÁSOKRÓL

ÉLET ÉS IRODALOM
Szerző: BALÁZS PÉTER
2023.01.13.


...
Orbán „lehetetlen háromszöge”

A hazai hatalom mindenáron való megtartása Orbán „lehetetlen háromszögének” első csúcsa. Az a szűk érdekcsoport, amely egy politikai kulisszákból fölépített rendszerben, pártok nevét viselő koalíció égisze alatt elfoglalta az államot, a hatalomhoz való ragaszkodás kényszerétől hajtva mindinkább a jobbszélre sodródott. A Fidesz a szavazatok relatív többségéből a trükkös választási törvény áttételein keresztül parlamenti kétharmadot szerzett, ám ezt kormányzati sikerek felmutatása, a jövőt illetően pedig valódi értékek vállalása és célok kitűzése nélkül érte el. Helyette a zsigeri identitáselemekre építő demagógiával jutott népszerűséghez. Ennek origója az állampolgárok közül a „magyar” nemzeti önazonosságra szűkített identitás, amibe eleve bele van kódolva a cigányellenes, antiszemita stb. kirekesztés üzenete. Erre a körülhatárolásra erősít rá mindenféle külső jövevénnyel szemben a „fehér”, „keresztény” jelleg hangsúlyozása. Végül mintegy biztonsági övként használható a nemi identitások redukálása a heteroszexuális párkapcsolatokra, elutasítva és megbélyegezve a liberális-világösszeesküvést sejtető, titokzatos LMBTQ betűkkel jelölt másságot.

A háromszög második csúcsát azok a külső források képezik, amelyek a szűkös hazai közpénzeket kiegészítik, és a rendszer életben tartásához múlhatatlanul szükségesek. A hatalom belső támasza a fegyveres testületeken és az államapparátuson túl a közpénzeken felhizlalt oligarchia, ez elsősorban családtagokból és lojális barátokból áll, akik több mint egy évtized alatt hihetetlen vagyonokat halmoztak fel. A vazallusok következő rétegeit a földbérletekkel – és általuk EU-támogatásokkal – helyzetbe hozott „fő- és középnemesek”, azután a nemzeti dohányboltokat és helyi hatalmi pozíciókat birtokló „kisnemesek” alkotják. Az egész hierarchiát a brüsszeli bőségszaru táplálja, itt válik a trilemma nemzetközi méretűvé. Az uniós pénzforrások a kormányzás mezzo-szférájában, az integrációs rendszer belső politikájában érhetők el, amely elválik a klasszikus külpolitikától, és a hazai kormányzás közvetlen kiegészítője. A mögötte magasodó európai feltételrendszer azonban igen kényelmetlennek mutatkozott Orbán számára a kívánatos hazai viszonyok szempontjából, ezért a pénzt le kellett választani a hozzá tartozó feltételrendszerről. Ezt a dilemmát az Orbán-rendszer egy permanens konfliktus árán még tudta kezelni: az uniós forrásokat a saját jogos járandóságának minősítette és a maga szempontjai szerint osztogatta, miközben kezdettől fogva szembeszállt az EU normáival és értékrendjével. Az udvarias és körülményes, nyugat-európai stílusú (kötelezettségszegési, majd a 7. cikk szerinti) uniós eljárásokat a hétpróbás miniszterelnök a „pávatánc” elegánsnak tűnő lépéseivel kicselezte, valójában az „itt a piros, hol a piros” klasszikus és pofonegyszerű fogásait alkalmazta. Mindeközben egyfolytában gúnyolta, szidalmazta vagy vádolta – nem közvetlenül az Európai Uniót, hanem – „Brüsszelt”, ezt a rejtelmes birodalmi központot, amely az igájába akarja hajtani a magyar nemzetet, de a kormány keményen ellenáll és magasra emeli a (pénzen vett ökumenikus áldással is megerősített) „nemzeti érdek” díszes lobogóját.

Ezen a ponton körvonalazódik a trilemma harmadik csúcsa: a külpolitikai stratégia. Természetes lenne, hogy ennek súlypontja a saját szövetségi rendszerünkön belül helyezkedjék el, ám az észak-atlanti védelmi és gazdasági-politikai közösség országai egyre élesebben bírálták az Orbán-rendszer gyakorlatát, sőt idővel el is húzódtak tőle, ritkultak a kölcsönös látogatások, fellazultak a korábbi stratégiai és bizalmi kapcsolatok, nemcsak a legnagyobb partnerrel, Németországgal, hanem az Orbán mellett a többieken túl egy darabig kitartó visegrádi országokkal is. Ezért olyan külső támogatók után kellett nézni, akikkel másfajta ideológia alapján építhető a kapcsolat. Így született meg a kemény, diktatórikus politikai vezetést magasztaló, a Fareed Zakariától kölcsönzött jelzővel forgalomba hozott „illiberális” gondolat. Az éles külpolitikai fordulatot Orbán a sorozatban második országos választási győzelmét követően, 2014-ben hajtotta végre. Az „illiberális” jelszó tusnádfürdői meghirdetése egybeesett a külügyminisztérium totális átszervezésével, majd „külgazdasági- és külügyminisztériummá” alakításával, miközben a külpolitikát közvetlenül a kormányfő vette kézbe.

Az „illiberalizmus” jegyében bontakozott ki Orbán valódi nemzetközi cinkosainak köre, amely a világ összes antidemokratikus rezsimje és politikusa számára nyitva áll. Helyet kapott benne mindenekelőtt Putyin, azután Erdog˘an, Trump, Bolsonaro, Dutertre és társaik. A miniszterelnök ebben a társaságban és kizárólag bajkeverőként vált „világpolitikai tényezővé”...



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.