RADIKÁLIS VÁLTOZÁSOKRA LENNE SZÜKSÉG AHHOZ, HOGY AZ ISKOLA NE A RETTEGÉS ÉS A KUDARC SZÍNTERE LEGYEN

QUBIT
Szerző: GALAMBOS ATTILA
2024.04.25.

Mi a baj az iskolával mint intézménnyel, és létezik-e alternatíva? Ennek a kérdésnek szentelte életét egy egészen eredeti amerikai pedagógus, John Holt, és erről is szó lesz szombaton Budapesten, a Demokratikus Nevelés Konferencián.

Április 27-én, szombaton harmadik alkalommal rendezik meg Budapesten a Demokratikus Nevelés Konferenciát. Az esemény nyitóoldalán három, a konferencia tematikájához közvetlenül kapcsolódó könyvet említenek meg a szervezők: köztük van Bas Rosenbrand – aki elő is ad a konferencián – Körbeszélgetés című, a hatékony és demokratikus döntéshozatallal kapcsolatos módszertani útmutatója, a szabadon letölthető Szabadság és demokrácia az oktatásban Jerry Mintztől, illetve John Holt matematikus és pedagógus nemrég újra kiadott önreflektív pedagógiai naplója, a How Children Fail (talán így lehetne fordítani: Hogyan hibáznak a gyerekek?), aminek frissített kiadása a Túlélés vagy tanulás? – Iskolai kudarcok új megvilágításban címet viseli, és a konferenciát szervező Demokratikus Nevelésért és Tanulásért Közhasznú Egyesület kiadásában jelent meg tavaly ősszel.

De ki az a John Holt, mi az újdonság a mostani kiadásban, és miért lehet izgalmas a magyar olvasók számára ma is?

A kötet nem ismeretlen a pedagógia és a pszichológia iránt érdeklődők számára, hiszen 1991-ben Iskolai kudarcok címen került a magyar olvasók elé, és még most is elérhető antikváriumokban, könyvkereskedéssel foglalkozó platformokon. Az új kiadás tavaly októberi bemutatójának résztvevői arról számoltak be, hogy a könyv eléggé ismert is volt a maga idejében. A Túlélés vagy tanulás? abban különbözik az Iskolai kudarcoktól, hogy a szerző az eredeti szöveghez 20 évvel később fűzött kiegészítéseit is tartalmazza. Ezek a kommentárok kiegészítik Holt elképzeléseit a pedagógiáról, illetve új értelmezéseket, aspektusokat adnak az eredeti szöveghez.

A reformpedagógus, aki nem is volt pedagógus

Holt nem vett részt pedagógiai képzésben; mérnökként fejezte be egyetemi tanulmányait, ezért nem is taníthatott az USA-ban állami iskolákban. Bár kiválóan teljesített tanárként, élesen bírálta az oktatási intézményeket. Állítása szerint a tradicionális oktatás jellemzően félelmet és feszültséget generál a diákokban, felszámolja természetes kíváncsiságukat, és a tanárok, illetve a felnőttek által meghatározott elvárásoknak való megfelelésre kondicionálja őket.

Hiányzó végzettsége ellenére Holtnak számos magániskolában volt alkalma tanítani. Rengeteg konfliktusa adódott az intézmények vezetőivel és a kollégáival is, mivel nem volt hajlandó elfogadni a szűknek érzett pedagógiai és intézményi kereteket, és megpróbálta a csoportjait úgy vezetni, hogy ne kelljen őket osztályozni, illetve számos oktatással kapcsolatos kérdésben annyira radikális álláspontot képviselt, hogy az még a progresszívnek tartott kortársainál is kiverte a biztosítékot. A 70-es évektől egyre szélsőségesebbé vált. Egy ideig bizakodott az iskola mint intézmény konstruktív javaslatok mentén történő reformjában, azonban az optimizmusa Ivan Illich osztrák filozófus hatására szertefoszlott. Illich A társadalom iskolátlanítása című vitairatában támadta az iskolát, ami szerinte az intézményesülés folyamatában elvétette a tanulás célját, és inkább az osztályok egymás utáni statikus elvégzését jelenti, miközben ad lehetőséget az egyéni tanulás kiteljesedésére. Illich szerint ha iskolai szinten intézményesülnek a tanuláshoz kapcsolódó értékek, az elkerülhetetlenül vezet „fizikai szennyezéshez, társadalmi polarizációhoz, pszichológiai tehetetlenséghez”. Azt az intézményt támadta, amely az oktatással foglalkozó kutatók számára – legyen szó akár konzervatívról, akár reformerről – kontroll alatt tartható azzal az elképzeléssel, hogy az iskola társadalmi és individuális önrendelkezésre alkalmas, és ami nélkül elképzelhetetlenek a társadalmat működtető szabályrendszerek. Az iskola védelmére Illich-hel szemben mind a reformer, mind a konzervatív oktatáskutatók egységbe tömörültek.

Nagyon hasonló helyzet kezd kibontakozni Magyarországon is. Az iskolai munka válságára reagáló „konzervatív” és „progresszív” (bár ez a dichotómia elég sérülékeny) álláspontok az iskolában zajló tevékenységeket bírálják vagy éppen méltatják, de az iskola mint társadalmi intézmény létjogosultságát nem kérdőjelezik meg. Mindezt úgy, hogy az OECD iskolára vonatkozó egyik jövőképe szerint az iskola helyett tanulói hálózatok jöhetnének létre, amelyeknek fontos eleme lehet például az otthoni oktatás is. Ahogy a 70-es években, úgy ma is nehéz elképzelni az oktatást iskola nélkül (a „deschoolingot”, azaz a társadalom teljes iskolátlanítását érdemben támogató hang nincs is a hazai pedagógiai diskurzusban), ami még a roskatagsága ellenére is stabilan tartja monopol helyzetét, mintha nem pusztán az oktatás egyik lehetséges színtere lenne, hanem az eredményes tanulás és információátadás egyetlen helyszíne.

Holtot radikalizmusa egyre inkább perifériára szorította, és az iskoláról mint intézményről megfogalmazott kritikája a nem-iskolázás, az „unschooling” irányába terelte. Az unschooling a radikálisabb deschoolinghoz képest azt jelenti, hogy az iskolán kívül is lehet eredményesen kompetenciákat fejleszteni, de nem kell feltétlenül megszüntetni az iskolát. Ebben a pedagógiai elképzelésben a tanulás leghatékonyabban családi környezetben, otthon (home schooling) zajlik, és nincs semmilyen formális kerete. A tanulás folyamatát a gyerek érdeklődése és képességei határozzák meg. (Magyarországon azokat a gyerekeket, akik nem iskolai körülmények között tanultak, magántanulóknak hívták, de ezt a lehetőséget az oktatáspolitika egyre szigorodó jogszabályai 2019 szeptembere után megszüntették. A magántanulói státuszból egyéni tanrend lett, és az iskolaigazgatók helyett az Oktatási Hivatalnak kell engedélyeznie.)...

ITT OLVASHATÓ