Szerző: PLÉH CSABA
2019.12.13.
A tudósok és a tudás ügye vesztésre áll, halljuk sokszor a pesszimista diagnózist. Vesztésre áll idehaza, de a klímabagatellizálás, az álhírkultusz és álhírvádaskodás közegében vesztésre áll a nagyvilágban, még a sokszor áhítozva csodált, fejlett Nyugaton is. Közben a logika és az érvelés is a vesztes oldalra kerül. A kitágult közlési világban hátrébb szorul a többirányú érvelés s a tényekkel alátámasztott gondolatmenet, aminek fölényét öröknek tartottuk (l. erről Varga Dániel A dogma szépsége. A liberalizmus állítólagos válságáról című ragyogó elemzését, ÉS, 2019/49., dec. 6.). Egyáltalán hova lett ez a gondolatmenet? Helyét asszociatív szóláncok váltják fel, s az azonnali reagálás kényszere. Az érzelmek felszabadításának reklámszövegei közepette az érzelmek rabjai lettünk, de nem a biedermeier rózsaszín romantikája, hanem a támadó bika vad színeinek érzelemvilága uralt el minket, ahol az érvelés és a vita értéktelen és érdektelen szakértői okoskodássá silányul.
A technológiai észszerűség és a modern populizmus egyaránt úgy állítja be az önmagában álló és önmagáért való tudásért és a tudomány autonómiájakért küzdőket, mint valamilyen őskövületeket. E tekintetben a menedzserszemlélet a közös elem a mai menedzserszemléletű, úgymond konzervatív politizálás és Kóka János neoliberális „pragmatizmusa” között. Közel másfél évtizede írtam az ÉS-ben, hogy szemben a menedzserek szemléletével a szabad vizsgálódás lehetősége a rövid lejáratú megtérüléstől eltérően kifizetődőbb: „A tudomány szabadsága egy olyan motivációs rendszert képes fenntartani, ahol nem válik a tudósok céljává maga az erőforrások megszerzése. Az erőforrások valóban eszközökként értelmeződnek. [Nem jó, ha] a források megszerzése mintegy önálló életre kel; ami eredetileg eszköz volt, céllá válik. A szabad kutatás és a szabad kutatás révén elkerülhetetlenül megjelenő kriticista szellem azt a társadalmi érdeket is közvetíti, hogy a pénzért való küzdelem ne helyettesítse az új tudásokért való küzdelmet. A vizsgálódás szabadsága, hiszünk benne, egyben annak záloga is, hogy az elsődleges cél maga a vizsgálódás maradjon, bármennyire feleslegesnek tűnjön is ez a finanszírozó számára” (A tudomány szabadsága a pénz világában 2006/21., máj. 26.). Az egykori és a mai menedzserszemlélet rokonságát az innovációs törvény idei parlamenti vitája is jól megmutatta, ahol Kóka János is felkerült a kormányzati vezérszónok listájára mint az akadémiai autonómiát ellenzők közé, Glatz Ferenc és Hiller István mellé (Országgyűlési Napló, 2019. jún. 12.).
Amikor tudósok az autonómiát védjük, csak látszat, hogy egy egykor volt templom romjainak őrzésére akarjuk kárhoztatni magukat és az ifjúságot. Valójában nem valami sosem volt status quo ante őrzői vagyunk vagy szeretnénk lenni. Azonban kétségkívül egy múltbéli minta irányít bennünket: az a különleges minta, amely Galilei és Newton forradalmaival vette kezdetét és vezetett az európai felvilágosodáshoz, ahol Immanuel Kant Horatius intelmét vette elő: Sapere aude! avagy ’merjünk tudni!’ A felvilágosodás addig soha nem látott módon kapcsolta össze a világ érdek nélküli megismerését, átfogó elméletek kialakítását és igazolását a természeti és az emberi világ átalakításának, valamint a technológia igazolt tudás által irányított fejlesztésének hitével. A felvilágosodás és a tudományos autonómia örökségéhez akarunk visszanyúlni, de csak látszólag vagyunk avíttak a társas alkalmazások integrálta új világhoz képest: ezt a világot a tudás szabadsága hozta létre és védte meg. Azonban nem vagyunk naivak. Azt is tudjuk, hogy a hit a világ racionális megismerhetőségében nem öröktől való. Sok tízezer évig nem így volt. Tudományos, társadalmi és technológiai haladás összekapcsolása, a szabad vizsgálódás jogának hirdetése révén csak egy kései fejlemény a politikai és gazdasági hatalmak évezredes zűrzavaros történetében. A mai racionalisták ezt a szigetet akarják védeni. Hagyományőrzők vagyunk, mert ehhez, a szellemi szabadság és nyitottság hagyományához akarunk visszafordulni. Nem a tekintély Galilei előtti világához, de nem is a romantika ködös énekeihez. Amikor az oktatás és kutatás szabadságáért és autonómiájáért küzdünk, akkor tudjuk jól, hogy nem egy örök vagy „természet adta” emberi állapotért harcolunk. Ez a kiküzdött állapot létrejött már egyszer, s ennek értékeit fontos újra megvédenünk. A tudomány függetlensége és a tudomány politikától független művelése (is) hosszas politikai harc eredményeként alakult ki, mégpedig egy olyan politikai harc eredményeként, amely valamikor a XVII. században kezdődött, és nagyon sok megtorpanás után lényegében csak a XX. században, a világ egy kicsi részén érvényesült, amikor a legnagyobb egzisztenciális kihívásokból is győztesen került ki.
A felvilágosodás felelős egyúttal – amint azt baloldali és konzervatív kritikusai egyaránt kiemelik – a gyilkolás modernizált gépezeteiért is. Azonban a felvilágosodás egyik ága, a technológiai fejlődés nemcsak ezért felel, hanem például a betegségek leküzdéséért, de azért a rendezetlenség elleni új harcért is, amit például a modern közegészségügy s városiasodás képvisel. A felvilágosodásért küzdő csapat két szirénénekekkel csábító szakadék között kóvályog. Az egyik szakadék a felvilágosodás előtti homály kiterjesztése és a szellemi szabadság relativizálása egy nem létező fajta biztonságért cserébe. A másik szakadékból viszont a mai technológiai gőg szirénjei éneklik, hogy csupán technológiákra van szükség, vagy legalábbis minden vizsgálódás annak szolgálólánya kell legyen, hiszen hasznot más nem hozott. Több változata is van az utóbbi szirénéneknek. Lokális változata arra célozgat, hogy kicsi, szegény ország ne akarjon feles cafrangokra költeni. A tiszta tudás a gazdagok flanca, ne is ácsingózzunk rá. Ezt két mozzanat kérdőjelezi meg. Egy kulturális közösség jobban jár, ha arra összpontosít, ahol múltja van. Márpedig nekünk nagy múltunk van számos elméleti területen. Másrészt míg az igazán gazdagok, különösen az amerikaiak megtehetik, hogy a hiányzó tudást megvásárolják, mi sosem leszünk olyan gazdagok, hogy tudást vásároljunk. Inkább legyünk arra büszkék, hogy a fölös elméleti tudást exportálni tudjuk. Németország a XIX. században oktatási rendszere kialakításakor, nagy vitát követően, az alaptudományok oktatása mellett tette le a voksát az alkalmazott mérnöki szemlélettel szemben, ami majdnem behozhatatlan technológiai és mérnöki előnyt biztosított számára a XX. század során.
Karikaturisztikusan szembeállíthatóak egymással a „tiszta” tudósok és a menedzserek érdek- és értékrendszerei. Az autonóm tudós tiszta megismerésre törekszik, kíváncsiságalapon. Őt is a verseny vezeti, a feltett kérdésekre megoldásokat keres, s bár biztonságra törekszik, számára a pénz csak eszköz. A menedzserek viszont hasznos tudást keresnek, egyéni és társadalmi érdekalapon lokális optimum megoldásokra törekszenek, s számukra a pénz a cél. Egy kultúra akkor működik kiegyensúlyozottan, ha párbeszédet keres és talál a továbblépés érdekében a fenti két megközelítés között. A valódi értékhez, ami aztán valódi tőkét és végeredményben pénzt is termel, valamiféle szintézist kell találni. Ebben legjobb, ha a tudomány a tudományos világfelfogásra támaszkodik, amiben tág szemlélete váratlan kincseket tárhat fel, nem pedig a könnyen és gyorsan elérhető gyorséttermi kicsi, de biztos bevételre törekszik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.