Szerző: LOSONCZ ALPÁR
2023.02.05.
Emlékeim között keresgélek: 1977-ben ötlött fel először a neve. Akkor még az Új Symposion szerkesztősége az újvidéki Ifjúsági Tribünön volt: ott történt, hogy a főszerkesztő a félszeg zöldfülű kezébe nyomott egy megjelentetésre szánt, ám még szerkesztendő TGM-szöveget. Egykor tapintható anyagi valósággal rendelkeztek a fehér papírra vetett írások, és fel tudom azt is idézni, hogy milyen sok, a gépelt szöveget javító, piros betű, áthúzás tömörült ezeken a lapokon. Olyan volt az írás, mint egy túlzsúfolt térdarabka ̶ a szerző a legépelés után sok mindent újragondolhatott (amúgy: milyen kerülőutakon is juthatott el Kolozsvárról Újvidékre az írás? ̶ persze akkortájt Újvidék volt a fogadó területe mindannak, ami elhajlott a hivatalos kurzustól).
1977 ̶ Ernst Bloch halála okán jött létre az írás. Az utópia szellemének írója, az utópikus impulzusok/moccanások rendszerezője, aki a lehetőségfilozófia kidolgozásával tett nagyszabású kísérletet arra, hogy meglelje azokat az aspektusokat, amelyek a valóság „megmerevedését” akadályozzák, vonatkoztatási pont volt a baloldali reflexivitású szerző számára.
Hogyan lehet taglalni azt, ami még-nincs, de úgy, hogy kritikai potenciált hordozzon a jelennel szemben?
Lázadó-misztikába hajló spiritualitás, középkori rebbelis eszmék, amelyek az emberi méltósággondolatot firtatják, lüktető forradalomfilozófia, amely vallási távlatban mutatkozik meg, párosulva valamelyest a kapitalizmus társadalmi anyagának feldolgozásával. Mindez nélkülözhetetlen volt a szerző számára, aki később is visszatér Blochhoz, mint kiapadhatatlan forráshoz ̶ apokrif baloldalisága rengeteget merített belőle. Így rövid publicisztikával reagál akkor, amikor megjelenik Az utópia szellemének magyar fordítása, nyilván kevésbé virtuóz formában a Symposionban megjelentekhez képest.
Még inkább figyelmet érdemlő, hogy (kimondatlanul) is Bloch fogalmait idézi 2020-as Az új aszkézis című írásában, mármint a „vallásos ateizmust”, valamint a „vallásos várakozást”. Azt magyarázza, hogy bár baljós tendenciák vegyülnek a politikai korrektség gyakorlásába, mindez a cselekvést igénylő „radikális fiatalság” (azaz belföldi és nemzetközi fellépései/írásai valódi befogadójának) felizzott türelmetlenségét jelzi, amely most, rögtön, késedelem nélkül kíván „jó lenni” ̶ magára vállalva a gyorsított megváltás és a tolerancia félretevésének kockázatát. A megváltás szempontjából ugyanis a tolerancia amúgy is ingatag ügye tizedrangú dolog. Mondjuk ugyanezen fiatalokat irritálja, hogy miközben gyűlnek a felderengő katasztrófa jelei, hogy miközben zöld retorikát harsognak világszerte, vagy halmozódnak az olyan ígéreteket szajkózó rendezvények, mint a COP-27, lényegében minden marad a régiben. Nem véletlen, hogy a kapitalizmus keretein belüliek (a „halálkultusz”[1] áldozatai) elszabotálják saját megmentésüket, a rájuk testált világ megőrzését. Szerkezeti kényszerek késztetnek erre, amelyek közepén ott a barlanglétezés, a lényeg-vakítottak élete ̶ a fiataloknak mindközönségesen ezért van elegük mindebből.
Bloch az ateizmusra utaló tételével arra utalt, hogy hagyjuk a túlnan lévő istent, aki hagyományosan belenyúl a történelem forgatagába ― egyébként is mellétalál a gyakori fordítás, mert az isten országa még csak nem is „bennünk”, hanem „köztünk” találtatik. (Ezt a „köztünket” rabolja/hajlítja/idomítja a kapitalizmus, amely folytonosan kikezdi az emberi viszonyokat). Ugyanakkor tudni kell, hogy a „messiási” mozzanat, mint a történelem eseménye, minden forradalom valódi, ám rejtett kulcsa ̶ mindez kihagyhatatlan TGM vonatkozásában. És milyen jellegzetes, hogy a kései TGM ugyanezt az ateizmust gondolja ismét, miközben a még megrontatlan, és elkötelezettségi formákat kereső fiatalság felújult radikalizmusának jelentéseit boncolgatja!
Vibrálnak itt kétségkívül régi dimenziók, akadhat akár olyan értelmező is, aki a hatvanas évek észjárásának utórezgéseire gondol. Ám figyelemre méltó, hogy a gondolkodó, aki korábban óva intette a baloldalt, hogy belevesszen a megváltás előremozdítására (eleve) rendeltetett alanyiság kétségbeesett keresésébe[2] (munkások, migránsok, szubalternek, ki tudja), itt egy körülhatárolt szubjektivitást rögzít, amelyet meg lehet szólítani. Az sem lényegtelen, hogy sűrűn szőtt publicisztikájában kitapinthatók a pedagógiai célzatú gesztusok, amelyekkel megpróbált lehajolni közönségéhez, és az elfecsérelt rendszerváltás tapasztalatköreinek birtokában sugallni, tanácsokat adni – talán valaki megszívlel valamit, talán mindez hoz valamilyen eredményt. Fellépéseiből egy valóságos pedagógiai gesztuscsokrot lehetne kiállítani.
Jegyezhetjük a tényt, hogy írásait/előadásait, performatív aktus gyanánt, gyakran egy-egy szóval zárta ̶ illett ez hozzá. Például, „Marx”, „forradalom” – utóbbit Újvidéken mondta így, azaz poentírozva, talán tizen-egynéhány évvel ezelőtt. Emlékeznem kell erre, hiszen akkoriban meg-meg történt, hogy az alkalmi szimultán fordító szerepében tetszelegtem (akinek a szemszögéből TGM az eszményi tempójú Konrád György, és a vesszők, pontok nélküli, pergő retorikával, és hát kibírhatatlanul gyors beszéddel élő Heller Ágnes közé helyezhető)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.