Szerző: GYÖNGYÖSI LILLA
2024.09.19.
A Fekete pont hiperrealista iskolai látlelete rendszerszintű oktatásügyi problémákra mutat rá egy problémásnak bélyegzett kisfiú és tanárnő sorsán keresztül.
Szimler Bálint régóta várt első mozifilmjét ugyanúgy végig lehet nevetni, mint ahogy végig lehet sírni. A Fekete pont minden jelenetében a saját iskolai élményeinkre ismerhetünk, az unalmas évnyitóban, a szünetben új gyerekkel haverkodásban, a tesiórán csapatválasztásban, az undorító menzázásban. De az osztály vigyázzban, a szigorú tanárok cinikus favicceiben és jópofáskodásában, az izzasztó felelésben, az igazságtalan büntetésekben is. A másik oldalról pedig a zajos tanáriban, az indulatos szülői értekezletben és a bürokratikus ablakcserében. Minden jelenete vicces, mert elképesztően abszurd és minden jelenete szomorú, mert ennek ellenére természetesnek vesszük, ami történik. A Fekete pont a nagy ráébredések filmje lehet, pedig nem történik benne más, minthogy Szimler addig sűríti egy tanév esszenciáját, ameddig az szétrobbantja a valóság kereteit.
A Fekete pont arról szól, hogy mennyire magától értetődőnek vesszük az erőalapú irányítást (elsősorban az iskolában, de a viszonyok könnyen általánosíthatók az élet minden területére). Mennyire örök és megváltoztathatatlan a magolásra, folyamatos számonkérésre, enyhe megalázásra építő, minden pillanatában szabályokhoz kötött iskolarendszer. Bár a film elvileg napjainkban játszódik, ennek nincs sok jelentősége, minden helyzet megtörténhetett volna tíz-húsz évvel ezelőtt, talán régebben is. Ezzel ébreszt rá a Fekete pont arra a kognitív disszonanciára, miszerint azért vesszük természetesnek a látottakat, mert velünk is ugyanez történt. Az iskola ilyen. Ezek a keretek, követelmények. A gyerekek ezt kapják. A tanároknak ezek az eszközeik.
A Fekete pont elhozza a szembenézést: ha valami mindig is így volt, akkor az jól van így?
A Fekete pont Berlinből Budapestre költöző, ötödikes főhőse, Palkó (Paul Mátis) szerint nem. Ő eddig nem úgy nevelkedett, hogy értelmetlen szabályokat kövessen; ha elfáradt, leül, ha nem éhes, nem eszik. Ha mondani akar valamit, mondja, ha nem, akkor nem. Új iskolájában viszont senki nem magyarázza el neki, mit miért kell máshogy csinálni, mint szeretné. Rögtön büntetik, az első súrlódások után pedig problémás gyereknek könyvelik el, aki a legsúlyosabban szankcionálható. Az egyre jobban bezáródó, végül elnémuló kisfiút álkérdésekkel bombázzák („most ezt miért csináltad?”, „ugye tudod, miért kaptad?”), ami szép kicsinyített modellje a látszatdemokráciának: Palkónak lenne lehetősége kifejteni a véleményét, de persze nincsenek meg hozzá az eszközei, az egyenlőtlen hatalmi helyzet pedig egyébként is kockázatossá tesz mindenféle „feleselést”.
Palkó – és osztálytársai, akik persze már beleszoktak ebbe – sorsa azt a kérdést teszi fel, hogy miért olyan társadalmat nevelünk évtizedek óta, amelyik vakon igazodik a felülről rákényszerített szabályokhoz, az olyan értékeket pedig figyelmen kívül hagyja, mint a kreativitás, az empátia, az egymásra figyelés, a problémamegoldás vagy a szabadon fejlődés. A világban számtalan jó példa van arra, hogy lehet ezt máshogy is csinálni, a magyar oktatási rendszer azonban alapjaiban évszázadok óta változatlan. Hiába változik körülötte a világ. Az elmúlt években több magyar film többféleképpen nyúlt az oktatáshoz (Pannónia dicsérete, Magyarázat mindenre, Elfogy a levegő), ám míg ezek elsősorban a társadalmi megosztottság, ideológiai terheltség felől közelítettek, a Fekete pont azt mondja, hogy rendszertől, kormányzattól függetlenül átalakításra szorul itt gyakorlatilag minden. A túlszabályozottság, a személytelenség, a túlterheltség, az elavult módszerek, minden. Ami persze nem menti fel az aktuális rendszert az alól, hogy tennie kellene valamit...
ITT OLVASHATÓ
A film itt nézhető meg:
A film itt nézhető meg:
