Szerző: MILLEI ILONA
2023.11.21.
Indokolt az az öndicséret-tömeg, amely a Fidesz tisztújító kongresszusát jellemezte?
Nem indokolt, de ennek nincs jelentősége. Ez saját maguknak, meg a Fidesz-tábornak szólt.
Mindig ezt mondjuk. De túl azon, hogy Orbán szerint a Fidesz az ország, sőt, Európa „legsikeresebb és legerősebb politikai közössége”, az az alaptétele, hogy nem kilépni kell az EU-ból, hanem megváltoztatni.
Ezt szeretné, ez nyilvánvaló.
Hol hibázik Orbán látásmódja, miben téved, és azzal szemben, amit mond, mi az igazság?
Azt majd meglátjuk. Nyilván kavar. Ha például keresztül tudja vinni – és ehhez azért lehetnek szövetségesei –, hogy a nyugat-balkáni országok bekerüljenek az EU-ba, akkor egy erősebb „fúrógépet” tud elindítani. Elképzelhető. A helyzet nagyon kiszámíthatatlan. Itt van ez a rettenetes háború, és a bánat tudja, meddig tart, hogy bírják erővel. A hagyományos polgári értékeken alapuló demokráciák eléggé sérülékenyek az elrettentő demagógiával, populista autokráciákkal szemben, egészen addig, amíg ki nem tör a katasztrófa. A végén aztán mindig a polgári demokráciák győznek, de általában sokba kerül.
Mi van akkor, ha Orbán elképzelése egy nagy félreértés, és rosszul számította ki a helyzetet?
Egy párszor már bekövetkezett ez a jobboldal kavarásával, csak példaként említem Giorgia Melonit. Az teljesen nyilvánvaló, hogy Orbán abszolút orosz mintára egy teljesen alternatív valóságot épített föl, amely a médiájának, és az őt rendszeresen megválasztó, alattvalói mentalitású tömegnek köszönhetően működik is. Miután pedig ez egy alternatív valóság, nyugodtan verhetik a mellüket, miközben a tények pont az ellenkezőjét mutatják. De hát a tényekkel csak akkor kell foglalkozni, amikor már késő.
Orbánnak az a kedvenc mondása, ha nem történik drasztikus változás Brüsszelben, akkor a szövetség menthetetlenül szét fog esni…
Igen. Ebben egyrészt nyilván van egy kis vágyteli gondolkodás, másrészt pedig reális veszély. Csakhogy nekem van egy olyan optimista megérzésem, hogy a saját lelkivilágából kiindulva, túlbecsüli a belső nézeteltérések és viták súlyát. Szerintem ésszel igen, de lelkileg nem képes fölfogni, hogy normálisan tud működni egy nem autokratikus rendszer. Az, ami külső szemmel – pláne az övével – egy teszetosza, kaotikus valaminek tűnhet, az azért könnyen lehet, hogy valójában hosszú távon egy nagyon stabil rendszer. De ezt is az idő fogja megmutatni.
Ezzel szemben Magyarország egyre inkább bezárkózik, illetve Keletre igyekszik húzódni, a diktatúrákhoz közeledik. Kinek van itt nagyobb félnivalója az EU-nak, vagy nekünk, magyaroknak?
Nyilvánvalóan nekünk, csak mi olyan bátrak vagyunk, mint a vak ló.
Miért mondják mégis a Fidesz-hívő, a pártot ugyan ténylegesen nem kiszolgáló, de abban hívők közül egyre többen és hangosabban, hogy ez egy jó irány? Mi az, amit a Fidesz „elad” nekik?
Ha belegondolunk, akkor az elmúlt párszáz év magyar történelmi mentalitásában az van benne, hogy mindig van egy nagy, külső ellenség, aki ellen nekünk védekeznünk kell: törökök, Habsburgok, Trianon és az Antant, aztán az oroszok. Ebbe az alapállásba, alapélménybe tökéletesen belefér, hogy ha az oroszok már elmentek, akkor Brüsszel az új Moszkva. Ez természetesnek hat egy magyar ember lelkivilágának, miközben persze egy nagy baromság, ahogy az egész szuverenitás-történet. Az az igazság, hogy a szuverenitásunkat már elveszítettük, csak épp az oroszok felé. Először. Most épp a kínaiak felé folytatjuk. Az EU felé pedig nyilvánvalóan van szuverenitásunk, nagyjából havonta vétózik meg valamit Orbán. Próbált volna meg bárki akár egyetlen vétóra is gondolni a Kádár-rendszer idején! De Orbán ezt is ráülteti egy csavarral a magyar történelmi, zsigeri élményre, arra, hogy mi csak alulmaradhatunk, minket csak kihasználhatnak ezek a nagyhatalmak, nekünk pedig szabadságharcot kell ez ellen vívnunk. Ez egy nagyon mély magyar mítosz, és ezt tökéletesen, és a szokásos gátlástalan cinizmusával meg is lovagolja Orbán.
Tudunk ez ellen tenni?
Szerintem addig semmit, amíg fennáll az a csapda – kicsit olyan, mint a 22-es csapdája –, hogy az a 3 millió alattvaló mentalitású tömeg úgy gondolja, a felelősség a politikusoké. A vezér a felelős bármiért, ami történik, éppen ezért, mi nem vagyunk érte felelősek, és nekünk nem kell semmit tennünk. Igen, ám, de, ha mi ilyen szépen áthárítjuk a felelősséget, ezt csak akkor tehetjük meg, ha engedelmeskedünk neki. Ha fellázadunk ellene, akkor nálunk lesz a felelősség, az pedig baj, azt nem lehet vállalni. Ezért ebben az ördögi körben vagyunk, pampogunk, meg zsörtölődünk, de nem vállaljuk a felelősséget, azt áthárítjuk a vezérre. Ennek pedig az a feltétele, hogy akkor viszont engedelmeskednünk kell a vezérnek.
És akkor az ország szabadon rohan a semmibe?
Így van, és egyre gyorsabban. Keserű ébredés lesz minden szempontból, mert ráadásul a „kalandozás” a türk világban – amennyire a partvonalról meg tudom ítélni –, csak félreértés. Persze, lehet, hogy csak kívülről látszik így. Itt van például Üzbegisztán, amely nagyon közel van Kínához, kézenfekvő lenne hozzá a kapcsolata, és mégis egy isten háta mögötti diktatúra. De olyan informatikai parkokat építenek, informatikában olyan hihetetlenül elhúztak mellettünk, mint a szél. Sőt a felsőoktatásban is. Közben mi itt rabszolgamunkára telepítjük a kínai akkumulátorgyárakat. A mi fejlődésünk még a türk diktatúrákhoz, Azerbajdzsánhoz, Üzbegisztánhoz, Kazahsztánhoz képest is egészen tragikusan ferde. Mi jóval inkább orosz rabszolgák vagyunk, és sokkal inkább egy harmadik világbeli gazdasági és minden egyéb mentalitás jellemez bennünket. Az egy dolog, hogy a románok, szlovákok – a cseheket és a lengyeleket ne is említsük – jócskán elhúztak tőlünk, de gyakorlatilag már a bolgárok, és a közép-ázsiaiak lihegnek a nyakunkban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.