Szerző: Pap Szilárd István
2016.06.04.
Az elmúlt egy hetemet egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei középiskola tinédzsereivel töltöttem Székelyföldön, azon ezernyi kirándulások egyikén, amelyek Magyarországról indulva évente behálózzák Erdélyt és a Kárpát-medencét. Bejártuk Székelyföld néhány nevezetességét, aztán nélkülem tértek vissza Magyrországra, mert én még beiktattam egy kis megállót szüleimnél, a valamikori Monarchia keleti határától alig húsz kilométerre. És amikor visszamegyek Budapestre, érzékelni fogom, hogy ők egy más országban élnek, már csak a hétköznapi kapcsolattartás roaming-díjai miatt is.
Trianon a magyarokkal él, a magyarok tartják ugyanis életben. Trianon mint emlék, mint érzés és gondolat úgy marad fenn és öröklődik tovább, hogy cselekvéssé tesszük, „beleéljük” a világba. Elmesélt történetekkel, továbbadott érzelmekkel, megtanított iskolai tananyaggal, kirándulással, törvénnyel, verssel, stb. – egyszóval szöveggel és tettel, vagy ha úgy tetszik, szóval, cselekedettel és mulasztással.
Trianont ezért nem lehetne / kellene / szabadna kiírnunk annak az egymást személyesen nem ismerő embereknek a közösségéből, amelyet a magyar nemzetnek hívunk. Trianon egy olyan történelmi viszonyítási pont, amely nélkül ma a magyar identitás, az, hogy valaki magyarnak vallja magát, értelmezhetetlen lenne.
És amennyiben ez így van, úgy felelősséggel tartozunk Trianonért. És itt most nem a közel száz évvel ezelőtti békeszerződéssel és az azt megelőző eseményekkel, folyamatokkal kapcsolatos felelősségről beszélek, hanem arról, hogy hogyan éljük bele kortárs hétköznapi valóságunkba, társadalmi és politikai életünkbe. A Trianonért viselt felelősségünk ilyen értelemben ugyanis a magyar politikai közösségért és végső soron saját egyéni életeinkért viselt felelősséget jelenti.
És ezért tartozunk pár dologgal Trianonnak:
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.