Szerző: dangbird
2017.06.04.
De! Nyavalyogni „Trianonon” valóban nincs értelme. Már csak azért sem, mert a trianoni békeszerződésnek akár volt ilyenolyan záradéka, ami miatt nem is lépett érvénybe soha, akár nem, már hetven éve nincs hatályban, az 1947-es párizsi békeszerződés váltotta fel. (A 99 év után lejárós hoaxot ne is emlegessük, nyilvánvaló hülyeség.) Ha a trianoni békét szóba hozzuk, rajtunk kívül már valószínűleg senki a világon (a történészeket leszámítva) nem tudja, miről beszélünk, legfeljebb a szomszédaink – ők is csak azért, mert mi folyton emlegetjük, mindhiába.
Ellentmondásba kerültem önmagammal?
Elsőre úgy tűnhet, de csak azért, mert az ember elsősorban érzelemvezérelt lény. Az autós példára visszatérve, a szomszédomnak nincs igaza, mikor azt mondja, törődjek bele, de attól még én is fölöslegesen panaszkodok neki minden nap, attól a helyzet nem fog változni. A trianon-kérdéshez való nacionalista hozzáállás valóban inkább csak erősíti azokat a határokat, főleg akkor, ha az a szomszédok szidalmazásával is együtt jár. (Tudom, a nacionalizmusról tartozok egy bejegyzéssel, türelem. A kérdés bonyolultabb, mint hinnénk.)
Mit akarunk mi határrevízió ügyében, mikor még egy olyan népszavazás is megosztottságot okozott, ahol ad absurdum magyar embereknek kellett volna magyar állampolgárságot adni? És még mielőtt a jobbikosok és egyéb nemzeti radikálisok feje leszakad a nagy bólogatásban, nekik most jön a székestől hanyattesés:
Készek vagyunk arra, hogy a Kárpát-medence összes lakójának megadjuk a magyar állampolgárságot, nemzetiségtől függetlenül?
Hülye vagy? A szőröstalpú oláhoknak? Engedd be a tótot, kiver a házadból!
Ez esetben viszont sajnos a karmos kezes térképek mehetnek a szekrény aljába vasútvonalastul, hajózható folyamostul, furcsán beszélő gyimesi falustól. A Magyar Királyság ugyanis soknemzetiségű állam volt. Trianonnal szétszakították hét részre, viszont a maradék Magyarországgal „cserébe” kaptunk egy nagyjából nemzetállamot. Ha a Kárpát-hazát újra akarjuk egyesíteni, hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy a nemzetállami lét a múlté. Vagy toloncoljuk „vissza” a románokat a Havasokon túlra? Azokat, akiknek az őseit a mi nemeseink hívták be ide? És a szlovákokat hova toloncoljuk, akik végig itt éltek, a magyarságból váltak le és szlávosodtak el? Mi legyen ezzel a sok millió emberrel, akiknek már az ükapáik ükapái is azt a vidéket nevezték hazájuknak, ahol ők most is élnek, méghozzá gond nélkül, harag, sértettség és feszültségek nélkül, anélkül, hogy „tolvajnak”, bitorlónak kellett volna érezniük magukat? Ennyit köszönhetnek a szomszédaink a trianoni békének, semmi többet – de ezt hogy magyarázzuk el nekik, amíg bennük száz év nacionalista agymosás dolgozik, bennünk meg a harag és a sértettség; amíg nem tudunk velük szót érteni úgy, mint akik egy sorsközösségbe hivatottak tartozni, ha másért nem – ha félreteszünk minden ember által kreált „ősi jogot” és fölösleges szkíta-dákóromán kivoltittelőbb-versengést és idősebb vagyok Szlovákiánál pólót – hát a természet vastörvényei által: a Kárpát-medence egy egységes tájrendszer, és csak egységesen működtethető hatékonyan és ésszerűen, ehhez pedig egységes államszervezet, politika és gazdasági stratégia kell.
Persze az eredeti határok visszaállítása helyett lehetséges elképzelés a nemzetiségi határok meghúzása is, csak akkor gondoljuk végig, mi lesz azokkal, akik már most is kisebbségben élnek a saját térségükben (akár magyarok, akár nem), és sehol nem jegyzett, törpe kisebbséggé válnak az új határok által, akivel a kutya nem törődik? (Nyújtsa fel az ujját, akit mostanában foglalkoztatott a magyarországi ruszinok helyzete!)
Mit lehet tehát tenni jelenleg, 2017-ben a határrendezés ügyében? A Jobbik addig-addig trianonozott az elmúlt tíz évben, hogy Vona Gábornak előbb-utóbb nekiszegezték ezt a kérdést, ő pedig mellébeszélés nélkül megadta a választ: semmit, „annak nincs realitása, sem aktualitása, hogy Magyarország visszacsatolja Erdélyt”. Realitása szerintem van, aktualitása viszont valóban nincs. Viszont ha az elmúlt 97 évben volt kétszer is aktualitása a kérdésnek, a jövőben miért ne lehetne? Elsőre csak a félsikernek is alig minősíthető bécsi döntéseket sikerült kicsiholni, melyeket sok mindennek nevezhetünk, de a kérdés rendezésének nem... na és mi a helyzet a második eséllyel, mely felett teljesen elsiklott a rendszerváltásba belerészegedett ország és a pórázon tartott Antall-kormány? Ki látta azt előre? A ’60-as, ’70-es évek globális politikai-gazdasági berendezkedése olyan stabilnak látszott akkor, valószínűleg az emberek jó része azzal számolt, hogy ez már az ő életében nem fog változni, hacsak ki nem tör a III. Világháború a két nagy blokk között. Nem tört, de valahogy aztán mégiscsak borult az egész, a piros ég találkozott a kék éggel (és lett belőle fekete), Ausztria felé a vasfüggöny hevítés nélkül elérte a 2862 fokot és elpárolgott, Jugoszlávia szétesett, Csehszlovákia szétesett, hihetetlen, de még a Nagy Szovjetunió is szétesett, mi meg átaludtuk az egészet, pedig ha valamikor, akkor lehetett volna tárgyalni a szomszédainkkal, hogy hogyan tovább. A cseh uralom alól felszabadult szlovákoktól megkérdezhettük volna, nem akarnak-e esetleg újra egy ország lenni, ahogy a horvátoktól is. A Kárpátalja ügyében maguk az ukránok jelentkeztek be, hogy tárgyalnának.
Semmi nem történt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.