2019. március 15., péntek

TRÜKKÖK SOKASÁGÁVAL ÉRTÉK EL KÁDÁRÉK, HOGY A FIATALOK NE LÁZADJANAK MÁRCIUS 15-ÉN

QUBIT
Szerző: TÚRÓCZI MÁRK
2019.03.15.


A történettudományban és a közvélekedésben is elterjedt megállapítás, hogy március 15. a Kádár-rendszerben agyonhallgatott ünnepnek számított. Ha ezt az ünnep mai helyzetével vetjük össze, és a társadalom egészére vonatkoztatjuk, a kijelentés részben helytálló. Ami azonban az 1848-as forradalom ünnepe és az ifjúság kapcsolatát illeti, elhallgatás és elhallgattatás helyett a hatalom részéről sajátos emlékezetpolitikai konstrukcióival, nagyszabású ünnepségsorozattal, az ifjúság egy része felől a rendszerrel szembeni ellenállással, a korszakban kivételesnek számító spontán megmozdulásokkal találkozhatunk. 

Március 15. ünneplésének története legalább annyira szerteágazó és összetett, mint amilyen az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc kutatástörténete. A világosi fegyverletételt követő években a megemlékezés tiltása, a szándékolt feledtetés is akaratlanul elősegítette, hogy ’48 márciusának emléke a szabadsággal, az elnyomás elleni küzdelemmel kapcsolódjon össze, és hogy hivatalos ünneppé nyilvánítása előtt széles társadalmi bázissal rendelkezzen. Ezért az országot irányító mindenkori rezsimek emlékezetpolitikájának sarkalatos pontjává vált a ’48-as forradalom örökségének kezelése.

A forradalomra való megemlékezés а kiegyezés után vált egyfajta megtűrt, hivatalosan nem támogatott, de nem is tiltott ünneppé. A Ferenc József és a magyar kormány között kötött kompromisszum értelmében április 11., a ’48-as törvények uralkodó általi szentesítésének napja lett a hivatalos ünnepnap, de az ellenzék továbbra is március 15-én tartotta megemlékezéseit anélkül, hogy retorzióktól kellett volna tartania. A Horthy-korszak ellenforradalmi retorikájába nehezen illett bele a forradalom szellemisége, így március idusa csak 1927-tól vált hivatalos nemzeti ünneppé. A centenárium évében, 1948-ban a hatalmat egyre inkább kisajátító kommunisták a nagyszabású évfordulót használták arra, hogy március 15. szellemiségét kisajátítsák. A Rákosi-korszak személyi kultuszában újra elhalványult március 15. jelentősége, 1951-től munkanappá fokozták le, és még Rákosi március 9-i születésnapja is nagyobb pompát kapott, mint a forradalom ünnepe.

1956. október 23. kiemelt fontosságú az 1848-as forradalom emlékezete szempontjából. Az 1956-os őszi események több ponton idézik ’48-at a diákság kezdeményező szerepétől a pontokba szedett követelésekig. A párhuzamokra már a kortársak is felfigyeltek, és szándékosan építettek a „forradalmi tavasz, ősszel” párhuzamra. Az ’56-os forradalom leverése után, a Kádár-rendszer első éveiben összekapcsolódtak az ifjúsághoz kötődő problémák és március 15. Az újonnan berendezkedő, valós tömegbázissal nem rendelkező párt olyan fenyegetésnek érezte a „márciusban újra kezdjük” jelszónak, illetve rövidítésének, a MUK-nak a fővárosszerte tűzfalakon és szóbeszédben való terjedését, hogy a felsővezetés foglalkozott az üggyel. A jelszó elleni küzdelem a propaganda kiemelt feladatává vált, részeként annak a szándéknak, hogy megakadályozzák az ellenállás tavaszi újraindulását.

A kádári konszolidáció éveiben újabb feledtetés, eljelentéktelenítés jellemezte a hatalom és az ünnep viszonyát. Ennek ellenére március 15-nek kialakult helye volt a kommunista párt emlékezetpolitikájában, ráadásul a munkásmozgalmi múlt keretébe ágyazva március 15. testesítette meg a polgári forradalmat, a későbbi kommunista forradalom előképét. Így lényegében az 1950-es évek elején kialakult ünneplési szokások éltek tovább; jellemző, hogy munkaszüneti nap helyett csupán iskolaszüneti nap volt március 15....

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése