2023. július 21., péntek

BELEFÁRADTUNK A HÁBORÚS HÍREKBE, EZ PEDIG AZ OROSZOK KEZÉRE JÁTSZIK

TELEX
Szerző: NAGY NIKOLETTA
2023.07.21.


Talán sokan emlékszünk, mit csináltunk tavaly február 24-én, amikor az első hírek megérkeztek arról, hogy Oroszország lerohanta Ukrajnát. Feszülten vártunk minden információt, újságíróként hírügynökségeket, webkamerákat, Twittert, TikTokot bújtunk, elemzőket kerestünk, bárkit, aki meg tudja nekünk mondani, hogy mi történik éppen, vagy mi fog történni a közeljövőben. A háború élménye hirtelen kényelmetlen közelségbe került.

Másfél évvel később azonban már alig éri el az ingerküszöbünket a hír, hogy lebombáznak néhány lakóházat Kijevben, vagy hogy mészárlást rendeznek valamelyik városban a frontvonalon. Kevesen ajánlják fel, hogy menekülteket fuvaroznak, kevesebb a segélyszállítmány. Ma nem gyűjt boldog-boldogtalan pelenkát, pokrócot és hideg élelmiszert.

Pedig a háború nem csitul, sőt, egyre hevesebb, mégis, mintha már kevésbé zaklatna fel minket. Ez egy pszichológiai védekezési mechanizmus része, amit az orosz vezetési stratégia igyekszik is minél jobban kihasználni.

Háborús fáradtságnak, Ukrajna-fáradtságnak és együttérzés-fáradtságnak is szokták nevezni a jelenséget, ami lassan egyre inkább körvonalazódik azokban a nyugati országokban, amelyek korábban teljes lelkesedéssel álltak ki az ukrán fél mellett a háborúban, és támogatták a megsegítésére irányuló törekvéseket. A háború másfél éve tart, nem látni a végét, elkerülhetetlen, hogy a figyelem lankad, az ingerküszöb emelkedik, ráadásul az Európát érő gazdasági válság is elvonja a figyelmet. Természetes, hogy a másfél éve ránk zúduló háborús hírekre egyre kevésbé kapjuk fel a fejünket.

Így védjük saját magunkat

Vajon ki lehet ennek az oka? Valóban egyszerűen kifáradásról lenne szó, vagy közönyről? Bokor László pszichoanalitikus szerint „a lélektani folyamatok szintjén kényszerű alkalmazkodás eredménye a jelenség. Ha újfajta és váratlan inger ér minket, eleinte nagy az ereje és a hatása. Amikor kitört az orosz–ukrán háború, rengeteg társasági beszélgetésben megjelent a fenyegetettség érzése például. Megjelent előttünk az orosz medve, ahogy elindul nyugat felé, és átgázolva rajtunk nem áll meg Berlinig. Olyan képek aktiválódtak a közös fantázia szintjén, amelyeket a történelemből és a második világháborús térképekről ismertünk, ahogy a vörös front nyomult előre. Még presztízskérdést is csináltunk belőle: az volt a legmagasabban, akinek Ausztráliába volt menekülési terve, aki csak Bécsig gondolkodott, az volt legalul. Rettegve olvastuk, mi történik. Aztán egyre ismétlődtek a hírek, a frontvonal sem úgy mozgott, ahogy eleinte tartottunk tőle, az egész háború távolabbi történéssé vált.”

Az információs társadalom korában nem csoda, hogy hamar belefásulunk az ilyen hírekbe: a cikk megírásakor csak a Telexen 13 947 alkalommal használtuk az „orosz–ukrán háború” címkét, az „orosz-ukrán válság”-ot pedig 12 575-ször. Másfél éve minden egyes nap folyamatosan frissülő cikkekkel számolunk be arról, mi történik éppen a fronton. Ez nyilvánvalóan alapvetően hasznos, hiszen az érdeklődő olvasó nagyjából az összes fontos eseményt nyomon tudja követni – mégiscsak háború zajlik a szomszédban, aminek a kimenetele a mi életünkre is hatással van –, ugyanakkor hozzájárul ehhez a hírfáradtsághoz is, ami viszont ahhoz vezet, hogy az embereket egyre kevésbé érdekli, megnyeri-e végül a háborút Ukrajna vagy sem.

„Én a hatvanas években voltam kisgyerek, és egy idő után már a könyökömön jött ki az a mondat, hogy az amerikai B–52-es bombázók megint támadták Észak-Vietnámot. Ezt olyan sokszor hallottam, minden híradó ezzel kezdődött, kisgyerekként már untam. Miközben persze szörnyű dologról volt szó, a lehulló bombák miatt ezrek haltak meg – mondta Bokor László. – De hozzászokunk az ilyenekhez, és az egyensúly fenntartása érdekében egy idő után akaratlanul is minél több fenyegető hír ér el bennünket, annál jobban kezdünk vágyni valami vidámabbra. A Facebookon a háborús híreket átgörgetjük, a szép természetfotóknál megállunk. Persze, olvassuk a híreket is, de már nem úgy, mint másfél évvel ezelőtt.”...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.