2020. február 25., kedd

TÉREY-ÖSZTÖNDÍJ

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: SZIJJ FERENC
2020.02.21.


Válaszlevél Babarczy Eszternek

Kedves Eszter,

azt írod a Térey‑ösztöndíj kapcsán hozzám intézett nyílt leveledben, hogy én valami végzetes ifjúkori illúzió foglyaként, egy emberek nélküli, tiszta demokrácia ködképe nevében két országra osztom az országot, lényegében ugye jókra és rosszakra, és mélyítem az árkot a kettő között. Pedig, mondod, el kell fogadnunk, hogy a politikában nincsenek tiszta kategóriák, együtt kell élnünk azokkal, „akikkel nem mindenben vagy tán semmiben sem értünk egyet”.

Nekem, ahogy eredeti kis cikkemben jeleztem is, az irodalommal kapcsolatban voltak a rendszerváltást követően illúzióim, de – most akkor ezt is bevallom – politikai illúzióim nem voltak. Én akkor már láttam innen‑onnan, hogyan is néz ki a politika. Egyetlen elvárásom volt, hogy le lehessen váltani a kormányokat. Azt hiszem, ez elég józan, minimalista és pragmatikus elvárás politikaelméleti szempontból, ezzel talán még egy üzbég egyetemen is átengednének politológiából. És akkor 2010‑ben a józan szemlélő számára szerintem teljesen egyértelmű volt, hogy a Fidesz az ölébe pottyant kétharmados parlamenti többségével mindent el fog követni, hogy őt aztán soha többé ne lehessen leváltani. És így is történt, mindent elkövetett, és eddig sikerült is neki, és ahogy a dolgok most állnak, a jövőben is csak valami egészen kivételes együttállás válthatja le őket, és tovább dolgoznak azon, hogy egyre kivételesebb legyen ez az együttállás.

Ha nekem ez nem tetszik, az mennyiben végzetes illúzió? Miért kell nekem elfogadnom azt a politikát, amely a politika megszüntetésén fáradozik? Ha nekem van egy ilyen minimális elvárásom, ők meg rá akarják erőltetni az egész társadalomra az állam teljes súlyával, leválthatatlanul a teljes világnézetüket meg mellé a különböző hobbijukat (futball, szarvasvadászat, egyebek), akkor árkot ások?

Azt írod, amíg nem különböztet meg a PIM igazgatója NER‑kompatibilis és nem NER‑kompatibilis szerzőt, addig nincsen baj, működjünk együtt. Én meg úgy látom, hogy például a Térey‑ösztöndíjból olyan csapda lett, amelynek az a feladata, hogy a NER‑kompatibilitás karámjába terelgesse az irodalmat (vagy ez képzavar? de ilyen zavaros ez a dolog). Ezzel az ösztöndíjjal együttműködésre vettek rá tizenvalahány irodalmi vagy írói szervezetet, amelyek ugye – teljesen abszurd módon – saját tagjaik közül jelöltek jelölteket, hogy aztán – megint csak teljesen abszurd módon – saját küldötteik szavazzanak a jelöltjeikről. Innentől ez már hivatkozási alap lehet a múzeumigazgató számára a szervezetek felé, hogy bezzeg az ösztöndíj, az kellett. Továbbá az ösztöndíjjal együttműködésre vettek rá 45 szerzőt. Esetükben is hivatkozhat arra az igazgató, hogy bezzeg stb. Lehet, hogy ez a hivatkozás teljesen légből kapott, és az ösztöndíjasok, ha kell, bátran megmondják a magukét (és biztos vagyok benne, hogy az én ösztöndíjas barátaim mind ilyenek), de a saját tábora előtt, azon az oldalon mégis érv lesz, demagóg maszatolás*. És hát mindenki nem fogja visszaadni az ösztöndíjat, mindenki nem fog meggondolatlanul nyilatkozgatni, aláírni. És az újak, akik majd ezután lesznek középgeneráció, ők is alaposan meggondolják, hogy büszkén kívül maradjanak‑e az írószervezeteken, hiszen akkor esélyük se lehet egy ilyen havi fixre. Mindenkinek be kell lépnie valahová.

Nekem az a gyanúm, hogy lényegében egy korporatív társadalomszervezési modellt akarnak alkalmazni az irodalomra is, és neked talán nem kell magyaráznom, mely időszakok mely országaira volt ez jellemző. Mondhatod, hogy nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, nem kell rögtön fasisztázni, kommunistázni. De hát mit csináljak, ha teljesen józanul és pragmatistán úgy látom, hogy egy ilyen lépés az bizony a hivatásrendi állam felé tett lépés. Nem tartunk ott, hanem egy lépés arrafelé, ahol az állami felügyelettel működő kényszerszervezetekkel és az azokban való kényszertagsággal van konszolidálva (=kiiktatva) mindenféle érdekellentét és véleménykülönbség.

Ha ilyen esetben megírom a véleményemet, akkor én nem tisztaságra vágyom a politikában. Én nagyon jól elvagyok továbbra is azzal a tudattal, hogy a politikusok esendő emberek, néha nem a legokosabbak, néha kapzsik, néha csak nem akarnak hülyének látszani, ha nem nyúlják le az előttük heverő zsák pénzt, néha rossz vagy egyenesen végzetes döntéseket hoznak, néha csak a hatalom érdekli őket, ezt én mind tudom. Hogy együtt kell élnünk a honfitársainkkal, azt is. Kompromisszumokat kell kötni, világos. Nem lehet kivonulni az államból, oké. De talán némi felelősséget magamra kell vállalnom legalább a szakmám (szakma, ez bonyolult, de most hagyjuk) sorsa ügyében, és ha úgy gondolom, hogy a szakmám rossz irányba halad, akkor talán szólhatok, illetve cselekedhetek úgy, ahogy a véleményem megköveteli.

Amúgy tisztelem azt a törekvésedet, hogy valamiféle egységet akarsz megőrizni. Valamilyen egységet látni, egységben gondolkodni, ez az irodalomban is fontos, hogyne tisztelném. De, ami az országot illeti, én úgy gondolom, hogy ez az ország nagyon sokféleképpen egy ország, és nagyon sokféleképpen sok ország, és mindezt egyszerre csinálja. Az utóbbit én magam sem tartom jónak: a leszakadt térségek, a szegények, a mészárosok, a futballisták stb. mind külön ország itt helyben, és van egy ország, gondolom, az offshore‑paradicsomokban is. Az lenne jó, ha ez az ország úgy is egy ország lenne, ahogy én szeretném, meg úgy is, ahogy te szeretnéd.

Szeretettel: Feri

* Ahogy ez történt Karafiáth Orsolya esetében, aki nem jelöltette magát a Térey‑ösztöndíjra, de mivel megírta a véleményét, a fent említett igazgató szükségét érezte, hogy szóba hozzon egy korábbi, V4‑es rezidensprogram‑ösztöndíjat. Nem idézném, elég alpári hang, a lényeg a „bezzeg”.

Szijj Ferenc
...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.