Szerző: VÁNCSA ISTVÁN
2020.05.29.
A háború előtti Magyarországon az alkalmazottakat a biztosítótársaságok orvosai gyógyították, a lakosság tehetősebb részét a magánorvosok, a nagy többséget pedig senki. A falu népe orvost nemigen látott, baromorvost (mai szóhasználattal állatorvost) is fölöttébb ritkán. Megöregedtek anélkül, hogy fehér köpenyes emberrel találkoztak volna valaha is, kórházról pedig még csak nem is hallottak. Viszont ugyanebben az időszakban a magyar orvostudomány Európa-szerte, sőt világszerte komoly elismerésnek örvendhetett, elég, ha evvel kapcsolatban Szent-Györgyi Albert 1937-ben megkapott Nobel-díjára gondolunk. Nyájas olvasónk előtt most nyilván az Alföld tengersík vidéke jelenik meg, bő gatyás gulyások, büszke fejtartású magyar szürke marhák ezrei, köztük pedig egy-két zseniális, ám nyeszlett orvos ténfereg. Lélekemelő vízió, noha tévedésen alapul. Mária országa a húszas-harmincas évek folyamán magasan képzett orvostudoroktól hemzsegett. Trianon után a Magyarországra menekülők között viszonylag sok volt az orvos, és ők nemcsak egyenként jöttek, hanem intézményestül is. A kolozsvári orvosi kar Szegedre, a pozsonyi pedig Pécsre költözött, azaz a továbbiakban már nem két, hanem négy egyetem termelte az orvosokat egy olyan országban, amelyben a nemzetmegtartó erőt képviselő parasztság, ha munka közben baleset érte, nem orvosért kiáltott, hanem lószarért. Azt rakta a sebére, és általában meg is gyógyult, vagy ha nem, hát nem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.