Szerző: BALÁZS ÁDÁM
2020.07.13.
...A jelenből kiindulva
A hosszú távú folyamatok elemzése egyébként sem laza ábrándozásokból vagy elvont értekezésekből áll, amelyeket nem kötelezne a tényszerűség. Ábrándozásra ma sajnos van hajlam és igény (elvont értekezésekre kevésbé): a kipcsák sületlenségek klinikai esete bizonyítja, hogy nem értjük a hosszú távot. Ezeréves folyamatokat is úgy képzelünk magunk elé, mintha napok alatt pörögnének le az évszázadok, mintha szórványos népek kompakt törzseket alkotnának, ahol mindenki mindenkit ismer, mintha a népvándorlások szereplői is könnyen felismerhető, „honfoglaló” hadseregekből álltak volna és állnának a mai napig. Az egyre rövidebb táv hőseit és cselekményeit vetítjük vissza a hosszú távra. Ez nem hungarikum, az „azonnali” kizárólagos mértékegysége sajnos globális méreteket öltő veszélyforrás, ami újfajta írástudatlansághoz vezet. De olyan országban, ahol a hatalmasok úgy szónokolnak a nemzeti múltról, ahogyan legfeljebb egy kisiskolás rajzol lovascsatát, elég sürgős lenne megtanulnunk jobban gazdálkodni a történelmi idővel, megismerni a jelen és főleg a múlt rétegződéseit, a jövő távlatairól nem is beszélve. Az Annales-iskola ma ezt segíthet orvosolni: megadja a nyelvtant és a szókészletet a hosszú távú folyamatok valósághű leírásához.
„Miért nem olvasunk?” – teszi fel a kérdést a rendkívül művelt ember. Mert ehhez meg kell újra tanulnunk érdeklődni a világ iránt. A Nagy-Magyarország-térkép pontosan jelzi, hogyan szűkült le érdeklődésünk száz évvel ezelőtt egy gyarmat három harmadára. Egysíkú narratívát tükröz, önkényesen szűk időkeretben. Érdeklődni márpedig kérdések nyomán lehet, nem előre legyártott válaszok igazolását keresve. Az igazi kérdés nyitott, célozza a tényeket, nem birtokolni akarja őket. Éppen az a baj, hogy a trianoni traumát övező kérdések zártak, a panasz és a neheztelés hangnemében hangzanak el. Ezért nem szerencsés költői kérdésekkel tűzdelni Trianon eleve vitaképtelen témáját. TGM stílusgyakorlatai ideig-óráig szórakoztatóak, elvégre költői kérdésekből is össze lehet rakni egyfajta gondolatmenetet. De ezek a kérdések (amikre az olvasó úgyse tudja a választ) ugyanolyan zártak és féltékenyek, mint az a kényelmes bornírtság, amit támadnak (a világ úgyse ért minket, elvették tőlünk, adják vissza). Trianonnal kapcsolatos kérdéseink zöme annyi mozgásteret hagy a válasznak, mint a legújabb nemzeti konzultáció. Egyetért-e Ön azzal, hogy nem szép dolog kinyírni egy országot? Erre mégis hogyan válaszoljuk azt, hogy száz évvel ezelőtt nem egy országnak, hanem a magyarok szűkebb regionális hegemóniájának vetett véget a békeszerződés?
Miért nem olvasunk? Talán mert hiányoznak az olvasók, akik másnak is olvasni adnak. Az iskolák, amelyek módszert és kulcsokat kínálnak. Magát az érzést, hogy megnyílik a világ. Lehet ezen sopánkodni, mélabúsan nosztalgiába menekülni vagy indulatosan elítélni a jelenkori helyzet lehangoló egyértelműségét. Vagy el lehet indulni azon az úton, amit Marc Bloch (1886–1944), az Annales egyik alapítója szabott meg a Történész mesterségében. Posztumusz mű, Bloch 1941-ben, ellenállóként, illegalitásban vetette papírra, rendkívül kilátástalan helyzetben (1944-ben a Gestapo végzett vele). A középkortörténész szerint múlt és jelen között két irányba jogos az út. A múlt segít értelmezni a jelent, ez közismert. Segít eligazodni a kortárs világban, Braudel tankönyve is erre helyezte a hangsúlyt. De Bloch ezt kiegészíti azzal, hogy akit nem érdekel őszintén a jelen, az a múltat is képtelen értelmezni. Emberismeretét és realitásérzékét a történész is a jelenből meríti, ez alapján képes letűnt időkbe életet lehelni, reális kérdések alapján animálva az adott korból fennmaradt dokumentumokat.
Ha előítéletesek vagyunk mai szomszédjainkkal, el se kezdjük olvasni nemzeti történelmüket. A jelen fajgyűlölő sztereotípiái torzítják képünket a száz–százötven évvel ezelőtti nemzeti-nemzetiségi viszonyokról. Ha nem érdekel minket, kik élnek manapság Szlovákiában és Romániában, akkor tulajdonképpen Erdély és a néhai Felvidék iránt vagyunk közömbösek. Ha a szomszédos országokból csak egy önkényesen elkülönített rész tetszik, a múltat is csak limitált, hogy azt ne mondjuk: szegregált realitásérzékkel tákoljuk össze.
Aminek századik évfordulójára emlékeztünk idén, nyelvtan és szókészlet híján egyperces csenddel, közép-európai és európai mérföldkő, nem magyar–magyar história. Eziránt erdélyi hegyitúra alkalmával is elkezdhetünk érdeklődni, például úgy, hogy megnézzük, mi van a hegygerincen túl, kik élnek ott, és mit jelent számukra a hegy. Sok időt nyernénk ezzel, hiszen eddig ismeretlen évszázadok tárulnának elénk, az elnyűtt száz–százötven éves monológ helyett, ami olyan, mint a hegyekből egyszer régen hirtelen lezúdult vízözön. Az időszakosnak vélt, tömpöly típusú, ám mesterséges állóvíz nem száradt ki, hanem mocsaras területté alakult. A síkság lakói nem csapolták le, de nem is öntözték rendesen, legfeljebb poshadt vízzel. Az eleinte szeszélyes, de gyér csapadék nem öblítette át kellőképpen, mocsarunk idővel lefolyástalan láperdővé sekélyedett. Szerves feltöltődésű, buja hínárnövényzettel ellepett területét egyre nehezebb lett megközelíteni, a szükséges irrigációt a síkság népe elhanyagolta, a friss csapadékmennyiség növekedését pedig egyenesen tagadja. Az immár áttekinthetetlen, tőzeges lápszemek köré a síkság népe haszontalan, dísznek szánt hidakat és pagodákat épített, a talajvizes tócsák fölé szobrokat emelt. A litorális jelleget öltő övezetbe manapság dagonyázni jár a síkság lakossága, már aki nem fullad bele a felszíni lebegőhínárok leplezte kopolyás vízforgalomba, de ez már nem földrajz, nem is biogeográfia, hanem a történelemmel szintén szomszédos antropológiára tartozik.
Az pedig egy másik tudományágra, hogy rögeszménkben még a sásdominanciájú növénytakaró alatt dagadó láp is Trianonról szól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.