2019. szeptember 8., vasárnap

"ÉRTED DOLGOZOM!"

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: KENESEI ISTVÁN
2019.09.06.


...Augusztus végén Lovász László, mielőtt a kutatóhálózat (KH) dolgozóinak kiküldte volna utolsó „főnöki” levelét, egy értekezleten elbúcsúzott az igazgatóktól, akik körlevelekben közölték a beosztottaikkal, hogy szeptembertől az intézetük új nevét használják. Ugyan erről már több hónapja tudunk, de azóta se győzök csodálkozni ennek a kommunikációs technikájában igen fejlett kormányzatnak az ötlettelenségén. Mert nem elég, hogy nem találtak jobb „fedőnevet” Eötvös Loránd mások által már jó ideje foglalt nevénél, amivel kapcsolatban a miniszter tájékozatlannak, de akár nyeglének is minősíthető válaszát a múltkor itt idéztem (Hazugságok hálója, ÉS, 2019/27., júl. 5.), de az egyes intézetek nevében még csak fel sem tüntetik a szervezetet, amihez pedig hivatalosan tartoznak.

Ez a helyzet komoly gondot okoz a kutatóknak, akik, miközben a szívük vérzik, hogy a nemzetközi tekintélyt adó „Magyar Tudományos Akadémia” nevet már nem írhatják publikációik alá, kénytelenek egy sima „X-tudományi Intézet”-ként jelezni hovatartozásukat, ami az érzelmi csapás mellett egy nevetséges azonosítási problémát is magában hordoz: a világban ugyanis százszámra léteznek biológiai kutatóközpontok, nyelvtudományi intézetek stb. Mármost honnan fogják tudni a kollégák, melyik intézetről van szó? Csak azok járnak jól, akik még idejekorán találtak egy híres névadót maguknak, mint a matematikus Rényi Alfrédot vagy a fizikus Wigner Jenőt. Megjegyzem, még az se segítene sokat, ha az „Eötvös Loránd Kutatási Hálózat” nevet alábiggyesztik, hiszen azt meg könnyen összekeverhetik a hasonnevű egyetemmel. Nem marad más, mint az intézeti affiliációt így egyértelművé tenni: „(korábbi MTA) X-tudományi Intézet”.

De legyen a név a kisebb gondok egyike. Mert az átszervezésnek vannak a törvény által korántsem tisztázott oldalai is, különösen az MTA tulajdona tekintetében, mivel az épületek és az MTA által beszerzett vagyontárgyak továbbra is az MTA tulajdonában maradnak, azoknak csak a használatát köteles biztosítani az új szervezetbe tartozó korábbi egységei számára. A vita a három érdekelt fél (MTA, ITM, ELKH) között még nem zárult le, ráadásul az MTA jogászaival szemben két különböző ügyvédi iroda áll, az ITM oldaláról a már jól ismert Gál András Leventéé mellett az ELKH-t képviselő Abay és Török Iroda is.

A tulajdon kérdése más szempontból is szerepet kapott. Hosszú hezitálás után az MTA elnöke eldöntötte, hogy az Alkotmánybíróságnál beadványban támadja meg a KH-t elbirtokló törvényt, egyrészt a tulajdonviszonyok, másrészt a kutatási szabadság sérelme miatt. Talán az is segített a döntés meghozatalában, hogy számos közgyűlési képviselő az akadémiai alapszabályban rögzített jogával élve aláírásokat gyűjtött egy rendkívüli közgyűlést kikényszerítése céljából, hogy azon éppen egy ilyen eljárás kezdeményezésére szólítsák fel az MTA vezetését. Ugyan az eddigi tapasztalatok alapján nem reménykednek az Ab kedvező döntésében, inkább az Ab várható elutasítása után az európai fórumokban bíznak, még akkor is, ha vannak nemzetközi tapasztalattal bíró jogászok, akik eléggé pesszimisták az ügy kimenetelét illetően.

Az ELKH élén

Ezek az akciók amolyan utóvédharcok, amelyek fenntartják a csapatszellemet a KH munkatársaiban, akiknek az összetartása az Akadémiai Dolgozók Fóruma (ADF), valamint a reprezentatív arányúvá vált szakszervezeti képviselet révén az elmúlt év egyik nagy eredménye volt, még ha a kiváltó okot nem mondhatjuk is áldásosnak. A másik pozitív fejlemény pedig a 15 intézet és központ vezetőinek az egymás iránti szolidaritása, ami remélhetőleg az új szervezetben is tovább él.

Nem lesz persze könnyű dolguk, hiszen új főnökük, a korábbi MTA-alelnök Maróth Miklós a kinevezése után adott interjúiban felváltva fúj hideget és meleget. Egyébként éppen a 2008 és 2014 között betöltött alelnöki tisztségére hivatkozott, amikor arról kérdezték, vajon klasszika-filológus létére képes lesz-e átlátni a KH szerteágazó tevékenységét.1 Csakhogy társadalomtudományi alelnökként, bár az elnökségi üléseken jelen volt, az intézetigazgatók havonta megtartott megbeszélésein egyszer sem vett részt, ami nem csoda, hiszen az alelnökök nem a KH, hanem a testület ügyeiben illetékesek. Tény viszont, hogy aki egy nagyobb szervezetet el tud vezetni, annak megvan a gyakorlata, hogy máshol is eredményes legyen, márpedig Maróth alapító dékánjaként hozta létre a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karát. Igaz, hogy azóta elhidegült egymástól Maróth és a kar, amely egyébként egyre nagyobb számban helyezi át képzéseit Budapestre a piliscsabai Makovecz-skanzenből, miközben Maróth éppen az országút másik oldalán létesítette és avatta fel Orbán Viktor társaságában az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézetet.

Adózzunk elismeréssel Maróthnak azért, mert hajlandó volt nem csak a „baráti” sajtónak nyilatkozni: a kinevezése utáni legelső interjúját például a 24.hu rámenős riporterének, Nagy Józsefnek adta.2 Itt hangzott el a következő párbeszéd. Kérdés: „Az átszervezéssel megszűntek a közalkalmazotti státuszok, bárki könnyedén elbocsátható.” Válasz: „Ez a lényeg! A minap találkoztam az egyik nyugat-európai ország nagykövetével, neki is említettem ezt, mire ő felsóhajtott: »Ez az a lépés, amit mi odahaza nem mertünk megtenni!«” Hogy az újságíró tájékozatlan a törvény szövegét tekintve, ha nem is dicséretes, de megbocsátható. De az meglepő, hogy a frissen kinevezett legfőbb vezető nem tudja: a KH elcsatolását elrendelő törvényben explicite ki van mondva, hogy a KH munkatársainak (kutatók és más dolgozók) közalkalmazotti jogviszonya nem változik.

Nem állítom, hogy a még a Gyurcsány-kormány alatt meghozott törvénymódosítás, amely kötelezővé tette, hogy ötéves munkaviszony után közalkalmazottként kell véglegesíteni a munkavállalót, figyelembe veszi a kutatói pálya sajátosságait, és nem okoz nehézségeket, ha valaki alkalmatlannak bizonyul a tudomány művelésére. Csatlakozva azonban Köllő János minapi ÉS-cikkéhez (Kicsiny hibák, 2019/33., aug. 16.) világosan ki kell mondanunk, hogy a kutatásra bizonyítottan alkalmas tudósok (vagy oktatók) egzisztenciális biztonságát a tenure-ral, az életre szóló kinevezéssel kell szavatolni, mert ezzel biztosítjuk azt az akadémiai, azaz kutatási és oktatási szabadságot, amely minden új gondolat előfeltétele. Még ha ennek az legyen is az ára, hogy az illető később nem teljesíti a kívánalmakat, mint azt amerikai kollégáim érdeklődésemre elmondták, amikor láttam, hogy bizony ott is vannak gyengén teljesítő professzorok.


Megindokolandó, hogy szerinte „az akadémián nem mindenki inát megfeszítve kutat”, ugyanebben az interjúban mondta Maróth ezt is: „A statisztika szerint egy akadémiai kutatóra 2,3 állás jut.” Nem tárta fel, honnan származik ez az adata, de 2017-ben az MTA valóban felmérte az intézetekben dolgozók munkaviszonyhelyzetét. A Nyelvtudományi Intézetben a 115 kutatóból 30-nak volt több munkaviszonya, közülük 6 máshol volt főállásban, és az NYTI-ben maximum félálláson volt. A maradék 109-ből 5-nek volt máshol teljes állása, a többi 19 fél- vagy annál is csekélyebb állásnyi munkaidőben volt foglalkoztatva. Még ha ezt a 19 kutatót mind félállásúnak vesszük is, az eredmény csupán 1,13 állás személyenként.

Az esetleg tájékozatlan olvasónak tudnia kell, hogy további jogviszonyt létesíteni törvény adta joga a kutatónak; az igazgató csak akkor tilthatja meg, ha összeférhetetlenség áll fönn a két munkakör között. A dolgozót csupán bejelentési kötelezettség terheli. Ráadásul az MTA vezetése éves statisztikákban érdeklődött arról, hogy adott intézetben hányan vesznek részt a felsőoktatásban, amit kifejezetten bátorítottak is. És hogy a kép teljes legyen, az egyetemeknek azért van szükségük teljes állású oktatókra, mert a felsőoktatási törvény csak úgy teszi lehetővé, hogy akadémiai kutatók törzstagként részt vehessenek a doktori iskolák munkájában, vagy szakfelelősök lehessenek, ha teljes állásban foglalkoztatják őket. Ennek hiányában sok doktori iskola vagy tanszék zárhatná be kapuit. Végül, ha egy bölcsészeti, tehát nem kísérletes intézetben ennyire alacsony az „álláshalmozás” mutatója, akkor az élet- vagy természettudományi kutatóhelyeken ennél is kisebb szám jöhet ki. Röviden, a Maróth Miklós által megadott arány igencsak valószínűtlen, azaz nyilvánvalóan erős túlzás...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése