2019. szeptember 27., péntek

REFLEKTORFÉNYBEN

ÉLET ÉS IRODALOM / FEUILLETON
Szerző: BÁRON GYÖRGY
2019.09.20.


Lüktető-élő város és megfelelő infrastruktúra híján Magyarország első számú nemzetközi filmfesztiválja nem tudja úgy kifutni magát, ahogy a színvonala alapján megérdemelné. Erről, persze, nem a szervezők tehetnek, ők az előző évekénél is gazdagabb programot raktak össze. A zsűrit az ismert kanadai rendező, Denis Côté elnökölte, életműdíjat kapott Bille August és George Lazenby, az egyszervolt James Bond, az európai kultúra nagykövete lett Vanessa Redgrave és Franco Nero – sztárok, ismert és ismeretlen filmesek zsibongtak a fesztivál fénykörének vonzásában. Konferenciák, archív bemutatók, kiállítások, kerekasztal-beszélgetések – business as usual, nyugtázhatjuk elégedetten: a Cinefest őrzi a színvonalát.

„Sokkal jobb a program, mint Bariban” – mondja Taneli Topelius finn kritikus, és igaza van: cannes-i, berlini, Sundance-győztes friss slágerfilmek peregnek a CineFest zsúfolt mozitermeiben. Barit azért emlegeti Taneli, mert korábban a pugliai szép kisvárosban tartották a nemzetközi kritikusszervezet, a FIPRESCI közgyűlését, amely most – először történetében – Magyarországon, Miskolcon ülésezik. Taneli dicsérő szavaira az ember honfiúi kedélye felderül, majd körülnézve mindjárt el is komorul. Mert eddig Bari hosszú tengerparti sétányán bandukolva vagy a zsúfolt óváros tengerre néző pompás teraszán ülve szidtuk az ottani kínálatot, most pedig az éjsötétbe borult Miskolc üres főutcáján dicsérjük az ittenit. Az utolsó vetítések éjféltájt kezdődnek, ám tizenegy után meghal a város, sehol egy nyitott kávézó, terasz, étterem. Évek óta zárva még a fesztiválközpont jobblétre szenderült büféje is, a tér fölé nyúló hosszú erkéllyel – ugyanúgy nem találnak rá működtetőt, miként a lebontott régi mozi helyére álmodott elegáns szálló építésére sem. Ötvenméteres körben éles reflektorfény, csillogás, vörös szőnyeg, sztárok és luxusautók, körötte a sötétségbe-csöndbe burkolózott város. Amikor jó másfél évtizede a Cine­Fest elkezdett növekedni, szinkronban volt a település fejlődésével. Mostanra egyre nagyobb a kontraszt az emelkedő filmünnep s a süllyedő környezet között. Lüktető-élő város és megfelelő infrastruktúra híján Magyarország első számú nemzetközi filmfesztiválja nem tudja úgy kifutni magát, ahogy a színvonala alapján megérdemelné.

Erről, persze, nem a szervezők tehetnek, ők az előző évekénél is gazdagabb programot raktak össze. A zsűrit az ismert kanadai rendező, Denis Côté elnökölte, életműdíjat kapott Bille August és George Lazenby, az egyszer volt James Bond, az európai kultúra nagykövete lett Vanessa Redgrave és Franco Nero – sztárok, ismert és ismeretlen filmesek zsibongtak a fesztivál fénykörének vonzásában. Konferenciák, archív bemutatók, kiállítások, kerekasztal-beszélgetések – business as usual, nyugtázhatjuk elégedetten: a CineFest őrzi a színvonalát. A gazdag választékból most csak szemelgetni van terünk, a fontosabb darabokra a hazai premier után visszatérünk, feltéve, ha találnak nálunk forgalmazót.

A mezőny legmegosztóbb darabja a Cannes-ban is ellentmondásosan fogadott pszichológiai horror, A világítótorony volt, amely elnyerte a zsűri nagydíját és a FIPRESCI elismerését. Betonerős munka Robert Eggersé, Jarin Blaschke nyomasztó fekete-fehér képei­vel, Willem Dafoe és Robert Pattinson nagy kettősével. Mégis, minden szakmai virtuozitása ellenére, ahogy telik a kétórás filmidő, egyre csökken az intenzitása, két okból is. Egyrészt, mert a történet túlzottan kiszámítható, a két férfi eldurvuló küzdelme a kihalt tengeri szigeten nem okoz meglepetést. A másik ok, hogy a rendező a feszültséget végig egyazon magas szinten tartja, nincsenek pianók, világosabb, nyugodtabb pillanatok, s így nem képes emelni a tétet. Hasonló hibákkal terhes Alejandro Landes Kolozsvárott és a Sundance-en egyaránt díjazott, Miskolcon fődíjat nyert sokkoló munkája a Monos. Tinédzser lányokból és fiúkból toborzott gerillacsapat gyakorlatozik a kietlen kolumbiai hegyek között, készülve a harcra. Jasper Wolf komor totáljai Zsigmond Vilmos tájképeire emlékeztetnek a Gyilkos túrából, míg a történet A legyek urát idézi, annak növekvő-hullámzó feszültsége, pszichológiai motiváltsága nélkül. Sémákra épül A lelőhely című lélektani disztópiathriller is, amelyben egy fiatal lánynak idegen égitesten kell mentenie az életét – a jövőbéli őserdő alig különbözik a Monosban látottaktól. Miként egy másik versenyfilm, a Téli menedék című horror magányos téli háza is hasonlít kissé A világítótorony szélfutta szigetére. Lám, erre (is) jó egy fesztivál: ha az ember külön-külön látja a darabokat, a hasonlóságok fel sem tűnnek; ám egymás után nézve kitetszik, mennyire sémákban gondolkodnak az alkotók. A fenti négy produkcióból három kanadai–angol, illetve kanadai–amerikai. Érdekes, hogy a világ fejlettebb, nyugodtabb (vagy annak tűnő) részéből érkező munkákban milyen sok az elfojtott indulat, amely a legtöbbször nyílt erőszakba csap át. Humoros-játékos, szeretettel teli történetek ezúttal abból a régióból bukkantak fel, amelynek múltja és jelene – finoman szólva – kevésbé békés: Iránból és Palesztinából. Az ökumenikus zsűri díját méltán elnyert Teherán: A szerelem városa elragadó humorú mozaikok sora vágyról és beteljesületlen szerelemről. Egyik hőse duci recepciós hölgy, aki nem tud ellenállni az édességeknek, így kevéssé vonzza a férfiakat, ezért álnéven, mások fotóját felhasználva írogat nekik buja üzeneteket, s kér tőlük találkát, amelyekre nem megy el, csak távolról figyeli az átvert, dühöngő áldozatot. A másik főszereplő kigyúrt testépítő, akinek legfőbb vágya filmen szerepelni, s lelkesedésében nem veszi észre, a negédes modorú casting director csak hitegeti. A harmadik figura sikertelen zenész, aki esküvőkön bazseválgat, mások boldogságához húzva a talpalávalót. Öröm nézni a sok édes lúzer botladozását, az igazi szerelmet kajtatva Perzsiában. Hasonlóan varázsos a neves palesztin rendező, Elia Suleiman derűs-filozofikus műve, A mennyországnak kell lennie. A rendező önmagát játssza, amint Názáretben, Párizsban, majd New Yorkban, s végül ismét Názáretben kóvályog elveszetten, keresve valamit (hazát, otthont?), amit sehol nem talál. Egyetlen szót sem szól, faarccal figyel a kalapkarimája alól, nem vele, hanem körötte esnek meg a hol mulatságos, hol abszurd történések, amelyeknek humora egyszerre emlékeztet Jacques Tati és Roy Andersson remekléseinek tűpontos megfigyeléseire, lassú, kitartott poéntechnikájára.

Két magyar játékfilmes bemutató szerepelt a programban. Erősen hasonlítottak egymásra, mintha egyazon kaptafára készültek volna. Mindkettő rendezője, Tóth Barnabás és Deák Kristóf a közelmúltban rövidfilmmel aratott sikereket, előbbi a Susotázzsal, amely bekerült a kilenc Oscar-jelölt közé, utóbbi a Mindenkivel, amely két éve elnyerte az arany szobrot. Egyszerű, könnyen kiszámítható történet volt mindkettő, poénra kihegyezve. Hasonló a dramaturgiája a mostani nagyjátékfilmjüknek: Tóth Barnabástól az Akik maradtaknak és Deák Kristóftól a Foglyoknak. Az ötvenes évek elején játszódik mindkét mű, mely kor erősen stilizálva-egyszerűsítve elevenedik meg mostanában a vásznon és a képernyőn. Ismerősek a gyéren bevilágított macskaköves utcák a korabeli automobilokkal, a hosszú lódenkabátok, puhakalapok, bőrkabátok le sem kerülnek a jelmeztárak polcairól, vándorolnak filmről filmre. Nem biztos, hogy ez a legígéretesebb út egy fia­tal filmesnek: a divat és a rutin. A nagyobb gond, hogy mindkét munka igénytelenül kivitelezett szabványtermék. A sovány történet nem elég egészestés filmre, ez különösen a Foglyok kimódolt, gyönge poénra épülő sztorijára igaz. Utóbbinál egyedül Gózon Francisco fényképezése dicsérhető, a színészek körüljárható karakter híján lézengenek, ávóst játszva, ahogy más filmeken látható, sunyi házmestert és rettegő családot, szintén más filmekből. Az Akik maradtak poszttraumatikus holokauszttörténete több érzékenységet mutat, akár érdekes is lehetne, ha nem ennyire fantáziátlanul, minden invenció nélkül elevenedne meg. Utóbbin az operatőr sem segít: ritkán látni ennyire rosszul bevilágított belsőket. Ha már retró, legalább a korhűségre illene figyelni: a Foglyokban a könyvespolcon annak a klasszikus sorozatnak a kötetei sorakoznak, amelyeknek első darabját jó tíz évvel a történések után, 1963-ban adták ki. Mindkét munka olyan, akár a hetvenes–nyolcvanas években forgott jellegtelen tévéfilmek, amelyektől a puszta lebonyolításon kívül senki nem várt különösebb eredetiséget. Lementek a tévében egy-kétszer, és betöltötték a feladatukat. Azzal a nem kevés különbséggel, hogy többségük nemes irodalmi alapanyagból készült. Ha ezt a fajta filmtípust kívánja feléleszteni a finanszírozó NMHH, akkor rajta, ám kortárs és modern klasszikusok feldolgozására biztatnám őket az ilyen sápadt történetek helyett – s tévévetítésekre, kerülve a mozik nagy vásznát, ahol jobban kiütköznek a hibák...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.