2020. január 14., kedd

SZÉP ÚJ MAGYARORSZÁG - BESZÉLGETÉS KOVÁCS JÁNOS MÁTYÁSSAL, AZ ELTE TANÁRÁVAL, A BÉCSI EGYETEM KUTATÓJÁVAL

ÉLET ÉS IRODALOM / INTERJÚ
Szerző: FÓTI TAMÁS
2020.01.10.


A napokban jelent meg az Egyesült Államokban a Szép új Magyarország című kötet, amely a Nemzeti Együttműködés Rendszerét írja le, célozva Aldous Huxley Szép új világára. A tanulmánygyűjteményt Trencsényi Balázs, a CEU történelemprofesszora és Kovács János Mátyás, az ELTE tanára és a Bécsi Egyetem kutatója szerkesztette. Utóbbival beszélgettünk a könyvről, aki a Matolcsy-féle „unortodoxiát” elemzi a kötetben, nem titkolva csalódottságát, hogy – minden várakozása ellenére – a Nyugat nem jelölt ki vörös vonalat, amelyet az illiberális kelet-európai országoknak nem lenne tanácsos átlépniük. 

A Brave New Hungary a NER anatómiája. Annak jele a könyv, hogy nő az érdeklődés Magyarország iránt?

– Mostanában elég sokat cikkeznek rólunk a napi médiában, ám rengeteg a félreértés és a könnyű magyarázat a szakirodalomban is. Könyvek alig jelentek meg, a cikkek jó része pillanatfelvétel, ahelyett, hogy történeti folyamatában próbálná megérteni az Orbán-rendszert. Például azt, hogy az valóban rendszer‑e már, vagy inkább szisztematikus kísérlet arra, hogy azzá váljon. Kísérlet, mely befuccsolhat, mielőtt igazán konszolidálódhatna a rezsim. A NER-rel foglalkozó írásokban visszaköszön például az a feltevés, hogy alig választ el bennünket valami egy kvázitotalitárius diktatúrától, melynek van egy egyszerre pragmatikus és megszállott ura, aki elvarázsolja a világot. Mintha összegyúrták volna Julien Sorelt és Arturo Uit…

Mi inkább arra törekedtünk, hogy – miközben árnyaljuk ezeket a megállapításokat – megértsük a rezsim keletkezését és hajlamát arra, hogy küzdjön hatalma kiterjesztéséért, mindezt, amennyire lehet, beillesztve a magyar eszmetörténetbe és a mai kelet-európai környezetbe is. Mondhatni, „normalizálni” szerettük volna a jelenséget, elmondani, hogy az nem egyszerűen valami rosszfajta hungarikum, de az sem elég, ha pusztán a világban előforduló számtalan hibrid rezsim egyikeként ábrázoljuk. Az a nagy kérdés, hogy pontosan miben és mennyire hibrid, no és hogy honnan jön és hova tart. A kötet tizennyolc tanulmánya nem vállalkozhatott persze arra, hogy a NER összes fontos szegmensét bemutassa, de szerzőtársaink a saját területükön krónikát is írnak, kíváncsian arra, hogy a rezsimnek sikerülhet-e lecsillapodnia, avagy vesztébe rohan: szétrobban, esetleg magába zuhan, mint kommunista elődei három évtizede.

A szerzők nagy része hazai. Vannak a kötetben újdonságok a magyar olvasók számára?

– A tények zöme nem ismeretlen a hazai közönség előtt, azok értelmezése viszont sokakat meglephet. Nem lenne illendő, ha a szerzők bármelyikét kiemelném, de mondok egy példát. Magyar Bálint maffiaállam fogalmáról már sokan hallottak, ám azt nem feltétlenül tudják, hogy megállja-e a helyét egy vitában. A könyv lapjain többen is belekötünk Bálint koncepciójába, miközben mindannyian elfogadjuk annak ötletességét. Végül is mindmáig ez az egyetlen olyan megközelítés, amely makacsul megpróbálja a NER számos jellemzőjét közös fogalmi keretben vizsgálni. Én például azért berzenkedem időnként, mert úgy érzem, túl „gömbölyű” az olyan magyarázat, amelyben van egy maffiavezér, akinek hihetetlen nagy hatalma van az egész pártállam fölött, körülbelül úgy, mint ahogy azt a totalitárius sztálinizmus-elméletekben megszokhattuk. Vagyis ül a legfőbb főnök a Kremlben vagy a budai várban, és kénye-kedve szerint mozgatja a bábfigurákat, egy kis Simicska most, egy kis Garancsi később, minden szál az ő kezében fut össze, és mindig győz. Aki viszont a szovjet húszas és harmincas évek politikatörténetéből indul ki, és az érdekli, hogyan jön létre egy akár csak kicsit is hasonló rezsim, az sokkal inkább hajlik, mint én is, a pluralista, oligarchikus értelmezésre. Ahol csak tud, alkut orront, semmint egyközpontú, hierarchikus, piramisszerű parancsuralmat.

Ha az a kérdés, hogy mi lehet igazán új a könyvben a magyar olvasó számára, akkor talán az, hogy a NER-t nem illiberálisnak, hanem eltökélten antiliberálisnak tekintjük, egyfajta disztópiának, mely ravaszul realista is. Nem foglalunk állást az örök vitában, hogy cinikusak-e a Fidesz vezetői, vagy hisznek saját – alkalomszerűen változó – retorikájukban. Inkább abból indulunk ki, hogy legtöbbször pragmatikusan cselekednek, majd a szükségből erényt kovácsolva beleszeretnek döntéseikbe. Közben kínosan vigyáznak arra, hogy a választók mind nagyobb hányadát tartsák bűvkörükben. A könyv utószavában a szimulákrum fogalmával kísérletezünk, ez Trencsényi Balázs kiváló ötlete volt. Eszerint Orbánék sikerét eddig az is garantálta, hogy a NER más-más arcát mutatja a különböző társadalmi csoportoknak: mást mond egy nyugdíjasnak, mást egy vidékinek, megint mást egy értelmiséginek. Mást az üzleti világnak és mást az egyházaknak. Mást Erdog˘annak és mást Macronnak. Politikai diskurzusának nincs belső magja, a rezsim hasonmásokat gyárt, és ezeket ügyesen cserélgeti. Ráadásul a répa és a furkósbot jól időzített váltogatásával elfogadhatóvá tudja őket tenni annak a közönségnek a számára, amelyikhez éppen beszél. Ez persze időnként önparódiává változik némelyek szemében, de hát arra van kitalálva a média ellenőrzése, hogy ezek a „némelyek” kisebbségben maradjanak...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése