2024. március 17., vasárnap

HOGY LÁSSÁK EGYMÁST AZ EMBEREK

ALFÖLD, ÉRTEKEZŐ PRÓZA
Szerző: TIMÁR KRISZTINA
2024.03.16.


Nehéz a dolga a kritikusnak, ha ennyire egyedi hangról akar írni. A Kettészakadt világ többféle kulturális hagyományba is illeszkedik ugyan, mégsem kategorizálható. Nem is dolga, hogy az legyen. A róla való beszédet azonban megkönnyíti (illetve könnyítené) a háttér fölismerése, márpedig beszélni szükséges a műről. Szükséges azért, hogy minél jobban tehesse azt, ami a dolga.

Magyarországon a XX. század első évtizedei óta hagyománya van a szociográfiának. Irodalmi válfaja is megőrizte aktualitását, ezt bizonyítja például Borbély Szilárd azóta számos kiadást megért Nincstelenekjének sikere a 2010-es évek elején. L. Ritók Nóra nem ebben az értelemben vett szociográfiát ír. Művei dokumentumértékűek, nem törekednek esztétikai hatásra – ettől függetlenül nagyon is hatnak esztétikai úton (is). Abban az értelemben sem követi a Kettészakadt világ a magyar szociográfia hagyományát, hogy a szerző-elbeszélő nem kívülről lép be a bemutatott világba, és azt sem lehet elmondani, hogy a múltja része volna, amelyet már maga mögött hagyott – hanem évtizedek óta benne lakik, egyszerre szemlélője és részese annak. Ettől azonban még ugyanazt a közvetítői szerepet vállalja fel, amit a szociográfiák írói, és céljuk is azonos: a közvélemény szembesítése a tényekkel, felrázása közönyéből.

L. Ritók, ahogyan korábbi munkáiban, úgy a Kettészakadt világban is jószerével ismeretlen közösségeket, jelenségeket mutat meg. Illetve, ami a megmutatásnál is több: hangot ad nekik, vagy legalábbis fölerősíti azoknak a hangját, akiket nehéz meghallani. Nem valamiféle „leleplezés”, nem „titokfeltárás” ez a megmutatás – ugyanúgy, ahogyan korábbi, Láthatatlan Magyarország című kötetében sem „rejtett” világot jelent a láthatatlanság. Ellenkezőleg: olyan világot, amelynek eseményei mindenki szeme láttára, füle hallatára zajlanak, ám rájuk nézni, meghallani őket nehéz. Félrefordulni sajnos annál könnyebb. Pontosan erre utal a Kettészakadt világ cím: hogy mintha párhuzamos világokban élnénk, és ezek a világdarabok elenyészően keveset tudnak egymásról. A szöveg tétje ennek megfelelően szokatlanul nagy: annak terhét és felelősségét vállalja, hogy ami szétszakadt, az elkezdjen a másik feléhez közelíteni. Mindenki érdekében.

A Láthatatlan Magyarország (2017) vagy elődje, a Bukdácsoló esélyegyenlőség (2011) a szerző blogján megjelent bejegyzések gyűjteménye volt, a „nyilvános napló” minden előnyével és hátrányával. Egyfelől nagyon megérdemelték ezek a bejegyzések, hogy nyomtatásban is megjelenjenek, így még a korábbinál is komolyabban vegyék őket, ráadásul egy másik olvasóközönséget is elérhessenek. Másfelől, még ha újfajta logika szerint szerkesztették is egymás mellé a bejegyzéseket, még ha egységes gondolati ív mentén rendezték is el őket, akkor is megőrizték eredetileg nem kinyomtatásra szánt jellegüket. A fejezetek és alfejezetek továbbra is inkább külön-külön olvasásra valók, nem feltétlenül szerencsés őket egyetlen tömbként kezelni. Mindezzel együtt azonban hiánypótló könyvekről van szó, amelyeknek (különösen a Láthatatlan Magyarországnak) az olvasása feltétlenül ajánlott.

A Kettészakadt világban megszűnik ez a töredezettség. Továbbra is azt az ismeretanyagot dolgozza fel a szerző, amelyik a blogon is megjelenik, de másképpen kezeli azt, ennek köszönhetően a szöveg is egészen más hatást kelt. Nem mozaiknak, hanem egyetlen hosszú, de jól tagolt szónoki beszédnek tűnik. Az asszociáció annál is indokoltabb, mert bár egy ilyen hosszú szöveg nyilvánvalóan nem hangozhatna el élőben, mégis, ha létezik műfaj, amely összekapcsol szót és cselekedetet, a szónoki beszéd az. A Kettészakadt világnak pedig pontosan az a célja, hogy cselekedetek hajtóerejévé váljon.

Nagyon összetett, nagyon nehezen kezelhető helyzet az, amit L. Ritók ábrázol: a mélyszegénységben, abszolút periférián élők helyzete. A szerző-elbeszélő minden eszközzel tudatosítja azt, hogy ami ebben a világban történik, egyáltalán nem kizárólag (gyerekek esetében pedig semmiképpen nem) azoknak a felelőssége, akikkel történik, és egyáltalán nem várható el tőlük, hogy egyedül kijussanak belőle. Természetesen ír a megoldási lehetőségekről is; van rá alapja, hiszen a körülötte kialakult csapattal, az Igazgyöngy Alapítvány munkatársaival együtt évek óta dolgozik az esélyteremtésért és a valódi integrációért Berettyóújfaluban és környékén, ahol mára konkrét és általánosítható eredményeket egyaránt felmutathatnak. Ráadásul egy olyan helyzetben, amelyben – ahogy azt részletezi is a szöveg – éppen hatékonyságot mérni rendkívül nehéz, ahogyan azt megfogalmazni is, mit jelent pontosan például a fejlesztés, illetve hogy mit nem jelenthet, amit más környezetben magától értetődően igen. Azt, hogy mennyire elszakadt egymástól az úgynevezett közvélemény és az ábrázolt közeg, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy még annyira egyértelműnek tűnő fogalmak is mást-mást jelentenek az egyik és a másik számára, mint az adakozás, a jogkövetés vagy a siker. Annak, aki a közvetítői szerepet vállalja, azzal kell kezdenie, hogy szinte minden szót újradefiniál...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.