2018. február 27., kedd

ÖTVEN ÉVES AZ ÚJ MECHANIZMUS

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: PETŐ IVÁN
2018.02.23.


...„A felismerés fokozatai”. Az 1968-as reformok terve a szovjet típusú gazdasági berendezkedés bajaira reagáló tapasztalati és intellektuális evolutív fejlődés eredménye. A közvetlen előzmények 1953–54-re, az első Nagy Imre-kormány időszakára nyúlnak vissza. A gazdasági bajokat orvosolni kívánó első intézkedések a gazdaságpolitikai döntések mellett a rendszer szokványos lépései voltak, a tervutasításos szisztémában rendkívülire duzzad bürokrácia csökkentésére irányuló döntések, átszervezések, az igazgatási létszám leépítése, ahogy egykoron nevezték, racionalizálás, népnyelven racizás (az elbocsátottakról azt mondták: kiracizták). De közben, a megváltozott politikai miliőben már bátrabban keresték, elemezték a bürokratikus jelenségek okait, az addigi tabukat is megpiszkálhatták.

Az 1954-es racionalizálási szándékból nőtt ki végső soron a szocialista gaz­daság tényleges működését leíró el­ső átfogó mű, Kornai János 1957-ben megjelent munkája, A gazdasági veze­tés túlzott központosítása és az első átfogó reformtervnek tekinthető, nyilvánosság elé került elképzelés is, Péter Györgynek, a Statisztikai Hivatal akkori elnökének két, folyóiratban közölt tanulmánya, az első 1954 végén, a második 1956 közepén.

Egy Péter György emlékére 1992-ben tartott ülésen Kornai János összehasonlította Péter ekkori véleményét az 1968-ban bevezetett reformmal (amelynek kidolgozásában egyébként Péter György is részt vett). Természetesen csak a fő tézisek összevetéséről beszélhetünk, hiszen a reform előkészítésekor szerteágazó ötletek kerültek elő, és számtalan Péter által nem érintett részletkérdésben is intézkedtek. Kornai kimutatta a legfontosabb jellemzők egybeesését, így a legkarakteresebb változást, a kötelező tervutasítások megszüntetését, piaci jellegű szabályozással helyettesítését, a vállalati önállóság növelését, a vállalati nyereség előtérbe állítását. Mindkét elképzelés axiómának tartotta ugyanakkor a termelőeszközök állami tulajdonát, és nem taktikai megfontolásból, hogy a reform „eladhatóbb” legyen a pártvezetésnek, hanem mert élt a hit, hogy a kapitalizmus rondaságait a kizsákmányolásra hajlamos magántulajdon nélkül lehet meghaladni. Ugyanígy, sem Péter elképzelése, sem a ’68-as reform nem foglalkozott a politikai szisztémával, a később meghonosodott kifejezéssel: a pártállami rendszerrel. Adottnak tekintették a berendezkedést, sőt hittek is abban, hogy az a megreformált gazdasággal a nyugati demokráciák működőképes, hatékony alternatívájává tehető.

A reformokat kidolgozó, illetve a ’80-as években további változtatásokon dolgozó közgazdászok jelentős része 1989–90-re belátta, hogy az új mechanizmus néhány alapvető elem miatt nem működhetett az elképzelt módon. Az egyik ilyen belső ellentmondás a szabad vállalkozás jogának hiánya volt. A piacra való szabad belépés és a bukással is fenyegető tényleges piaci kockázat nélkül jórészt csak imitálni lehetett a versenyt, a piaci szabályozást. A ’68-as reformok után már meglehetősen hamar leírták: az új mechanizmus a tervutasításokat piackonfortosabbnak vélt, de a valódi piacot nem pótló állami szabályzókkal helyettesítette. A politikai korlátok miatt azonban a ’80-as évek utolsó harmadáig is csak addig jutottak a nyilvános reformgondolatok, hogy a domináns állami tulajdonon belül, illetve mellett hogyan lehet kis magángazdasági szigeteket építeni, illetve hogyan lehetne az állami vállalatot némileg leválasztani a tulajdonos államról.

A másik alapvető belső ellentmondás maga a pártállam léte volt, az, hogy a gazdaság autonómiája a párt és az állam összefonódása miatt sem teremtődhetett meg, a beavatkozás politikai célokat és ideológiai doktrínákat követett. A vállalati menedzsment végső soron az állami és párthierarchia része maradt, tehát nem kizárólag gazdasági teljesítménye számított, hanem politikai megfelelése is.

A két alapvető belső ellentmondás ismeretében elmondható, azok, akik az ’56-os forradalom után 1957-ben nekiestek a revizionistának nevezett, akkor már új gazdasági mechanizmusról beszélő közgazdasági elképzeléseknek, elég jól látták: elkezdik a piaccal és a tervutasítások elvetésével, és a vége az lesz, hogy utat nyitnak a kapitalizmusnak. Péter Györgynek, az 1957-es elgondolásoknak, a ’68-as reformoknak nem ez volt a szándékuk, de az elképzelés logikája valóban erre vezetett.

Eretnekség, reformerség. Kornai János említett előadásában az eretnekekhez hasonlította Péter Györgyöt, mondván, eretnek gondolatok csak a közös alaphoz képest lehetségesek. A szocia­lista berendezkedést elutasító közgazdászok sokkal jobban tudták és már régebben kifejtették, mint Péter vagy a reformerek, hogy mi a baj a rendszerrel, de ők az eretnekség metaforájához igazodva a rendszer számára más vallásúnak vagy istentagadónak számítottak. Péter régi kommunista volt, hitt a rendszerben, ugyanakkor, amikor működését javítani kívánta, a tervutasításokat felváltó piaci jellegű szabályozást javasolva az egyik fundamentumot kezdte ki. A reformok előkészítésekor természetes előfeltételnek tekintették a közreműködőknél a javító szándékot, azt, hogy ne más rendszerben gondolkodjanak. Ennek a feltételnek tudomásulvételével is ott lebegett a reformerek feje felett az eretnekség, pártnyelven a revizionizmus vádjának lehetősége, annak minden, az egyházi kiátkozáshoz sok tekintetben hasonló lehetséges következményével, mint az 1957-ben tételesen is kitűnt, de az 1968-as reform visszafogása után, a ’70-es években jóval enyhébb változatban is megjelent. A reformok előkészítése során ebből a helyzetből bonyolult taktikázás alakult ki annak jegyében, mi az, amit még el lehet adni a párt vezetőinek, hogy ne gyanítsanak eretnekséget, az alapvető hittételek kikezdését, politikai kockázatot...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.