Szerző: SZŰCS ZOLTÁN GÁBOR
2019.07.30.
Mert nem vesszük eléggé komolyan az életünket alapjaiban felforgató, közel egy évtizede hegemón pozícióba került rezsimet, politikai gyakorlatát és uralkodó eszméit. Hogyan is gondolhatjuk, hogy az orbánista forradalom tartós sikere elképzelhető lett volna akkor, ha nem érez rá az emberek vágyaira, félelmeire, ha nem képes megoldásokat kínálni (mégpedig valódi megoldásokat, még ha rosszakat is) a valódi emberek valódi problémáira?
Pedig nem kell a kormány rajongójának lenni hozzá, hogy mindezt belássuk. A rezsim nekikeseredett konzervatív ellenzékének képviselői éppúgy tisztában vannak ezzel a kétszer kettőnél világosabb ténnyel, mint a radikális baloldal. Lényegében csak „ballib” mainstream (amely viszont sajnos máig alapjaiban határozza meg az antiorbánista ellenzékiség karakterét) ragaszkodik makacsul ahhoz a téveszméhez, hogy az emberek meg vannak tévesztve, hogy itt semmi sem az, aminek látszik, hogy a rendszer lényege a szabadság hiánya, a korrupció és a manipuláció, nem valami más, mélyebb igazság, amelyet nem kell szeretnünk, de komolyan kell vennünk ahhoz, hogy egy még mélyebb igazsággal felelhessünk rá. Másfelől persze minket, liberálisokat is meg lehet valahol érteni: nem szeretnénk szembenézni saját felelősségünkkel a 2010 előtti állapotokért és elfogadni, hogy ami történik, csak a 2010 előtti világ folytatása, más eszközökkel.
Á, persze, hogy csak viccelek.
Mindez arról jutott eszembe, hogy Orbán Viktor megint tartott egy beszédet Tusnádfürdőn és ennek nyomán megint megindult a szokásos vita arról, hogy mennyire kell komolyan venni, amit a rezsim első embere mondott. Volt, aki a beszéd ellentmondásait ostorozta. Volt, aki azokat kritizálta, aki nem veszik elég komolyan a miniszterelnököt és a beszédét. Én, bevallom, azok közé tartozom, akik mérhetetlenül unalmasnak és megalázónak tartották a beszédet és azt gondolom, nagyrészt felesleges időpocsékolás foglalkozni vele.
Mint minden Orbán-beszéd, ez is alapvetően kétféleképpen olvasható: vagy a szöveg felépítését és befogadását megalapozó posztmodern poétika fényében vagy a funkcióját vizsgálva. Az előbbi olvasási stratégia meggyőződésem szerint nem vezet egyáltalán sehova, bár kétségkívül kínálhat bizonyos fokú esztétikai élvezetet azoknak, akik a jelölt és jelöletlen idézetek, önidézetek, rejtett és feltűnő logikai ellentmondások, a szövegre jellemző szóképek és alakzatok labirintusában szeretnek barangolni.
Az Orbán-beszédek ebben az értelemben mélységesen ironikus szövegek. A mostani tusványosi beszéd is az. Mindenkinek csak ajánlani tudom olvasásra, aki nem szeretné megérteni az Orbán-jelenséget, viszont sok a szabadideje. A másik olvasási stratégia valamivel messzebbre vezethet a rendszer megértésében, viszont nem nagyon van szükség hozzá a beszédre magára. Pontosan tudjuk ugyanis, mire való egy ilyen beszéd. Egyrészt, teljesíti a rendszer igazolásának minimumfeltételét, amennyiben puszta létezésével megmutatja, hogy az orbánista forradalom szeretne többnek látszani, mint egyszerű hatalmi projektnek. Ezt a feltételt ugyan a maffia is teljesíti (legalábbis saját köreiben, mert kifelé inkább szeretne többnyire nem-létezőnek látszani), ahogy a legmegátalkodottabb machiavellista fejedelem is, de kétségkívül mégiscsak valami.
Másrészt, igyekszik kielégíteni híveinek azt az igényét, hogy értsék, ami velük történik és azt gondolják, hogy minden, amit vezetőik tesznek, egy magasabbrendű terv része, amely nem csak megmagyarázza az eseményeket, de fel is oldja a látszólagos ellentmondásokat, s közben eloszlatja a kételyeiket, megerősíti magabiztosságukat. Egy ilyen beszéd fő funkciója, hogy megnyugtasson és lelkesítsen, összehangolja az érzelmeket. Fontos lelki szükséglet ez, természetesen, s nem szeretném alábecsülni annak a ténynek a jelentőségét, hogy ezt a funkciót a rezsim vezetője igyekszik rendszeresen ellátni...
Mindez arról jutott eszembe, hogy Orbán Viktor megint tartott egy beszédet Tusnádfürdőn és ennek nyomán megint megindult a szokásos vita arról, hogy mennyire kell komolyan venni, amit a rezsim első embere mondott. Volt, aki a beszéd ellentmondásait ostorozta. Volt, aki azokat kritizálta, aki nem veszik elég komolyan a miniszterelnököt és a beszédét. Én, bevallom, azok közé tartozom, akik mérhetetlenül unalmasnak és megalázónak tartották a beszédet és azt gondolom, nagyrészt felesleges időpocsékolás foglalkozni vele.
Mint minden Orbán-beszéd, ez is alapvetően kétféleképpen olvasható: vagy a szöveg felépítését és befogadását megalapozó posztmodern poétika fényében vagy a funkcióját vizsgálva. Az előbbi olvasási stratégia meggyőződésem szerint nem vezet egyáltalán sehova, bár kétségkívül kínálhat bizonyos fokú esztétikai élvezetet azoknak, akik a jelölt és jelöletlen idézetek, önidézetek, rejtett és feltűnő logikai ellentmondások, a szövegre jellemző szóképek és alakzatok labirintusában szeretnek barangolni.
Az Orbán-beszédek ebben az értelemben mélységesen ironikus szövegek. A mostani tusványosi beszéd is az. Mindenkinek csak ajánlani tudom olvasásra, aki nem szeretné megérteni az Orbán-jelenséget, viszont sok a szabadideje. A másik olvasási stratégia valamivel messzebbre vezethet a rendszer megértésében, viszont nem nagyon van szükség hozzá a beszédre magára. Pontosan tudjuk ugyanis, mire való egy ilyen beszéd. Egyrészt, teljesíti a rendszer igazolásának minimumfeltételét, amennyiben puszta létezésével megmutatja, hogy az orbánista forradalom szeretne többnek látszani, mint egyszerű hatalmi projektnek. Ezt a feltételt ugyan a maffia is teljesíti (legalábbis saját köreiben, mert kifelé inkább szeretne többnyire nem-létezőnek látszani), ahogy a legmegátalkodottabb machiavellista fejedelem is, de kétségkívül mégiscsak valami.
Másrészt, igyekszik kielégíteni híveinek azt az igényét, hogy értsék, ami velük történik és azt gondolják, hogy minden, amit vezetőik tesznek, egy magasabbrendű terv része, amely nem csak megmagyarázza az eseményeket, de fel is oldja a látszólagos ellentmondásokat, s közben eloszlatja a kételyeiket, megerősíti magabiztosságukat. Egy ilyen beszéd fő funkciója, hogy megnyugtasson és lelkesítsen, összehangolja az érzelmeket. Fontos lelki szükséglet ez, természetesen, s nem szeretném alábecsülni annak a ténynek a jelentőségét, hogy ezt a funkciót a rezsim vezetője igyekszik rendszeresen ellátni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.