CSAK AZ ÖLTÖNY LESZMÁS

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: BRUCK ANDRÁS
2018.12.07.

...Káprázatos volt az ősz, a természet mintha csak feledtetni akarta volna velünk, hogy ócska rendszerekkel és ócska emberekkel való küzdelemben fogy el az életünk. Kószálok, figyelek, olvasok. Egy márciusi cikk címe a prominens Atlantic magazinban: Amerika nem demokrácia. És egy másik az Intelligencerből, ez még fél évvel Trump elnöksége előtt: Amerika soha nem volt ennyire érett a zsarnokságra. Mindenhonnan a kétségbeesés hangja, végveszélyben a szabadság. De ha már ott is ennyire kilátástalan a helyzet – ugyan, dehogy az, az amerikai elit tudja, mi a kötelessége és az érdeke –, akkor mi minek nevezzük Magyarországot az alapokig szétvert jogrendjével, az elit szinte egyöntetű behódolásával, a teljessé vált egyszemélyi uralommal?

A ma diktatúrái nem feltétlenül rohamosztagokkal közlik szándékaikat, hanem inkább olyan sötét, alvilági figurákon keresztül, mint az onkológus Kásler professzor vagy az egykori mérnök, Palkovics László, akinek munkaköri leírásában az egyetemek, az Akadémia, általában az oktatás szétzilálása áll az első helyen. CEU-oktatók mesélték, hogy a tárgyalásokon úgy hazudott, mint a vízfolyás. És ide tartozik Orbán János Dénes is, napjaink, mondjuk így, E. Fehér Pálja. Irodalomban most ő a hatalom „előretolt helyőrsége”, ő mondja meg, milyen a jó regény: hazaszerető és közérthető. Elődeihez hasonlóan ő is társadalmilag hasznos műveket akar látni. Ez a hatalom közelében ólálkodó embertípus az önkényuralmi rendszerekben mindenhol kéznél van, Czesław Miłosz kimerítően ír róluk a Rabul ejtett értelemben. Akkor a Párt és az Eszme volt a bunkó a kezükben, most a Haza és Isten, de könnyű átlátni rajtuk: főként a pénz és a pozíció hajtja őket. A háttérben pedig mindig van valami frusztráció, sérelem, amit aztán boldogan meg is torolnak. Maradva az irodalomnál, úgy azért könnyebb hazafinak lenni, ha az állam felvásárolja a harmadrangú szövegeiteket, nem igaz? Ennyire kapzsi horda még nem volt hatalmon ebben az országban. És ismét csak Kafka, A per főhősének, Josef K.-nak a szavai: „A hazugságot avatják világrenddé.” Na, ők azok.

Az élet csalódások sorozata: egy színdarab, egy szerelem, a szüleid, egy barátság, saját magad… bármi lehet, de mind közül legnagyobb csalódás az ország, ahol az életed leéled, s amelynek ártalmait egyetlen napra, pillanatra nem tudod elkerülni, még álmodban sem, mert ha éjjel rémálomból riadsz fel, nem tudhatod, nem előző nap okozta-e valaki csupán azzal, hogy megszólalt, ahogy rád nézett... Még Budapestről, az ország legjobban informált, legfelvilágosultabb városából is jól nyomon követhető a ránk váró apokalipszis. Nem a világra, nem Európára, ránk. Ingerült, mosolytalan járókelők, autójukból kipattanó, verekedni kész autósok, a szórakozóhelyeken brutális, talán még ölni is hajlandó biztonsági őrök – az agresszió fel-feltörő hullámai. A város, a törékeny emberi testet és lelket körbevevő fizikai tér hanyatlása. Budapest, amelyet sokan még mindig világvárosnak szeretnének látni, egyre inkább afféle semerre nem mozduló, kifosztott koszfészek, csöppet sem világvárosi kirakatokkal, lehetetlen közlekedéssel, földmocskos utcákkal, körutakkal, és az októberi, szinte nyári ragyogás sem fedhette el a kapualjakban, padokon heverő, házfalak mellé lerogyott, éhező, félholt emberi roncsokat, akiket az élet után a saját kormányuk is törvényen kívülinek nyilvánított. Érkeznek is a feljelentések. Rendőrség? Ott hever egy, siessenek, jaj, mozog! Él a tradíció.

Egyre több minden viseli magán Orbán ázsiai: kazah, kirgiz, azeri haverjainak és a velük tartott despotameetingek nyomát. A törvényalkotás most már Magyarországon is célzottan a nép ellen irányul. Hol az egyik, hol a másik csoportja ellen, hol ezektől vesznek el valamit, hol azoktól: jogot, szabadságot, megtakarított vagyont, hogy aztán karácsony tájt vagy választás előtt a töredékét adják vissza valamilyen olcsó megvesztegetés formájában. Még sincs kormányt bénító országos sztrájk, puccskísérlet, két óránál hosszabb, akár napokig tartó tömegtüntetés – teljes az akklimatizálódás a diktatúrához.

Hagymahántás közben című önéletrajzi regényében írja Günter Grass: „Meglapulni, kitérni, alkalmazkodni, ezek a túlélés kézenfekvő technikái…” Itt meglepődve eresztettem le a könyvet. Hogyan lehetnek a Waffen-SS katonájaként a keleti fronton harcoló kamasz Grass tapasztalatai ennyire azonosak a békében élő magyar lakosság tömeges viselkedésével? Úgy, hogy szabadság, jog, demokrácia idegen érzések és élmények maradtak számukra. Beérik annyival, hogy a létezésük nincs direkt módon fenyegetve. Vidéken falunap, gulyásfőző verseny, a fővárosban tűzijáték, Red Bull Air Race – nálunk nagyjából ezeket a lehetőségeket azonosítják a szabadsággal. A jogaikért csak kevesen mozdulnak, ilyen alkalmakkor viszont százezrek lepik el a Duna két oldalát. Legyen mit enniük, és akkor nem bánják, hogy már nem csak éjjel szoronganak, a kórházi nővért pedig szinte az utcáról vették fel az előző nap. Nem érzékelik, hogy Magyarország mindinkább olyan hellyé válik, ahol az emberek megszületnek, és felnőttként úgy halnak majd meg, hogy közben semmi nem változott, legfeljebb a mobiltarifák. Akiben maradt vágy a jobb életre, az elmegy, a többség már feladta...

ITT OLVASHATÓ