2019. szeptember 12., csütörtök

ÜZENTEK NEKÜNK

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: LÉVAI JÚLIA
2019.09.06.


Kövér László a Reformátusok Szárszói Konferenciáján kommunista találmánynak nevezte, hogy a politika és a vallás különböző dolgok lennének. (Kövér László: Kommunista találmány, hogy a politika és a vallás két különböző dolog; hvg.hu, 2019. aug. 23.) Ezt a nevetséges hazugságot azonnal és több szempontból is cáfolhatta volna bárki, akár ott, a konferencián, akár másutt, a nagyobb nyilvánosságban.

Az egyik szempont az uralmi rendszerek természetének szem előtt tartása. Ezt figyelembe véve közhely, hogy ha létezett uralom, amely épp hogy szorosan összekapcsolta a kettőt, az a kommunistáké (bár pontosabb, hogy a bolsevikoké) volt. Ők kifejezetten vallásként érvényesítették a politikai eszméjüket: mindent, aminek bármiféle köze volt az ember társadalmi létéhez, szakrálissá tettek, és egy világi monoteizmus rendszerébe illesztettek bele. Az Isten az egyetlen párt vezére, az oltár „a párt asztala”, amelyre az emberek leteszik a szellemi és fizikai munkákban testet öltött felajánlásaikat, a társadalom pedig a gyülekezet, amely reggeltől estig a pártvezért dicsőíti, és hozzá is imádkozik az üdvössége elnyeréséért. (Megjegyzendő, hogy Orbán is ugyanezt teszi, csak az ő eszméje nem az egyenlőség, hanem az egyenlőtlenség és azon belül a nemzetek közt felállítandó értékhierarchia.)

A másik szempont a történelmi tények érvényesítése. Innen nézve Kövérnek a világtörténelem szintjén sikerült lekommunistáznia Thomas Jeffersont, hiszen ő volt az, aki 1802-ben egy, a baptistákhoz írt levelében elsőként fogalmazta meg a szétválasztás elvét. Ez persze legyen az amerikaiak baja, csakhogy az meg már minket érint, hogy a házelnök a magyar történelem szintjén Eötvösre és Deákra tette rá a kommunista címkét. Ez pedig nem áll túl jól azon a két politikuson, aki elsőként csatlakozott a „Szabad egyház a szabad államban” elvre épülő liberális katolicizmushoz. Végül is mégiscsak istenhívőként „találták ki” a vallás és politika, az egyház és az állam kettéválasztását, ami nem kifejezetten jellemző a kommunistákra. Ráadásul ez annyira fontos volt a számukra, hogy szoros kapcsolatot tartottak a francia liberális katolicizmussal és annak lapjával, a L’Avenirrel, miközben Marxnak is volt, és nem is jelentéktelen (ráadásul a magyar forradalmat éltető) lapja. (Kapcsolatukról részletesen ld. például itt: Concha Győző: Eötvös és Montalembert barátsága. Adalék a magyar katholikusok autonómiájának kezdeteihez. Budapest, 1918; Török Jenő: A katolikus autonómia-mozgalom 1848–1871. Adalékok a magyar liberális- katolicizmus történetéhez. Budapest, 1941., ill. Csorba László: A magyar kereszténydemokrácia liberális katolikus öröksége. Múltunk, 2007. 3. szám. 292.)

A hírek szerint azonban sem a konferencián, sem később nem volt, aki fontosnak tartotta volna a nagy nyilvánosság előtt cáfolni a házelnök állítását. A magyar állam legfőbb hatalmi szervének elnöke tehát minden veszély nélkül beszélhet akkora ostobaságokat akár nemzetünk nagyjairól is, amekkorát csak tud. Ember nem akad, aki felállna és figyelmeztetné őt állítása tarthatatlanságára, hamisságára. Miközben ez az állítás viszont óhatatlanul bekerült ugyanabba a nyilvánosságba, sőt, a párthívek körében ettől kezdve gyakran idézett szlogenné vált. („A Házelnök Úr kijelentése zsinórmértéket adott nekünk!” – írta is az egyik, nyelvében is ájult nertárs a Facebookon.)

De miért is nincsenek figyelmeztetők? Lehetséges, hogy egy politikai konferencia résztvevői éppen a politikai témákban járatlanok? Hogy még halványan sem emlékeznek az eszmék vallássá válásának lehetőségére? Hogy életükben nem hallottak a „szabad egyház a szabad államban” jelszaváról? Vagy ha mégis, ezt azért felejtik el, mert nem ők, hanem a katolikusok „találták ki”? Nem, ilyesmi biztosan nem lehetséges. Különösen nem a reformátusoknál, akiknél hiszen kiemelt érték a tudás, a műveltség, de a nyelvi egyértelműség, tisztaság is. A szavak megválogatása. „Élet és halál van a nyelv hatalmában, s amelyiket szereti az ember, annak a gyümölcsét eszi” – szokták gyakran idézni templomaikban a Példabeszédek könyvét. Ám ezen a konferencián mégsem képviselte senki a református istentiszteletek szellemiségét.

Egyedül azt lehet elképzelni, hogy azért maradtak csendben, mert ezzel akarták felhívni a figyelmet a saját, nyomorúságos helyzetükre...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése