Szerző: FÖLDI BENCE
2019.02.01.
A politikában gyakran előfordul, hogy egy adott erő a belpolitikai haszonszerzés reményében szánja rá magát fontos külpolitikai döntésekre. Ha közelebbről indulunk, akkor Orbán Viktor rendszerének Brüsszellel vívott „háborúit” említhetjük, de hasonló okokból bocsátkozott tényleges háborúskodásba például az Egyesült Államok. Ugyancsak belpolitikai indíttatású volt az elmúlt évek legnagyobb európai politikai felfordulását okozó Brexit-népszavazás is.
Január 23-án volt hat éve, hogy David Cameron akkori brit miniszterelnök először beszélt az uniós tagságról szóló népszavazás lehetőségéről. Korábbi tudásunk szerint a 2015-ös választásokra készülő toryk vezetője ezzel a később ígéretté vált lehetőséggel fogta volna ki a szelet az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) vitorlájából. Ez a párt folyamatosan erősödött, ám lényegében a brit kilépés kivívására jött létre. A terv ebből a szempontból bevált, hiszen a toryk rég látott előnnyel nyertek, a UKIP pedig azóta sem bír talpra állni.
Csakhogy David Cameron valójában nem akart népszavazást az uniós tagságról – ha hihetünk Donald Tusknak. Az Európai Tanács elnöke a BBC Two egyik dokumentumfilmjében mesélt arról, hogy a brit kormányfő alapvetően arra számított, az ígéret révén ismét választást nyer, és ahogy addig, akkor is a Liberális Demokrata Párttal alakít majd kormánykoalíciót. Donald Tusk mostani elmondása szerint Cameron úgy kalkulált, hogy az ígéret ismét kormányra segíti, ám a libdemek nem fogják hagyni, hogy valóban megtartsák a népszavazást. Ám a toryk abszolút többséggel nyertek, így egyedül alakítottak kormányt. Cameron pedig bajba került, hiszen a brit politikai kultúra nem engedte meg számára, hogy visszatáncoljon a referendumtól.
A népszavazási kampányban Cameron amellett állt ki, hogy maradjanak az Európai Unióban, ám a kilépéspártiak populista lózungjaival és állítólagos orosz álhírgyáros hátszelével nem tudott mit kezdeni. A Brexitet megszavazták, a brit miniszterelnök pedig rádöbbenhetett, mekkora ostobaságot csinált pusztán azért, hogy hatalomban maradhasson. Tusk felidézett egy későbbi telefonbeszélgetést is. „David Cameron felhívott és tájékoztatott, hogy kész lemondani. Azt mondtam neki: »Igen, David, még elképzelni is nagyon nehéz lenne, hogy egy miniszterelnök, aki a bennmaradási kampány vezetője volt, két nappal később elkezdjen tárgyalni a Brexitről.« Azon a napon rájött, hogy élete legnagyobb hibáját követte el.” Más kérdés, hogy David Cameron máig nem bánja a népszavazás kiírását. Legalábbis a nyilvánosság előtt tartja magát ahhoz, hogy tett egy ígéretet, és be is tartotta. Az év legelején arról beszélt a BBC riporterének, hogy csak azt bánja, nem a bennmaradáspártiak győztek a népszavazáson. Pedig igazán volna mit bánni a referendum kiírásán is, ugyanis az efféle populista döntési mechanizmusok idegenek a brit politikai kultúrától.
A politikai rendszer – az ún. Westminster-modell – középpontjában ugyanis a parlamenti szuverenitás áll. A parlament hatalma elvileg korlátlan, a népszavazás intézménye pedig ezzel összeegyeztethetetlen. A Westminster-modellben a kormányzáshoz szükséges hatalom a polgárokat képviselő Alsóházban, azon belül is a többséget képviselő kormány kezében összpontosul. Ha viszont az állampolgárok népszavazás révén képesek befolyásolni a parlament döntéseit, akkor sérül a parlamenti szuverenitás. Eddig mindössze három országos referendumot rendeztek. A népszavazás Nagy-Britanniában rendszeridegen.
Ám ha már így alakult, akkor végig kell vinni a folyamatot. A feladat egy mára már sokszor lesajnált politikusra, Theresa Mayre hárult. Az Egyesült Királyság második miniszterelnök asszonyát sokszor kritizálják, részben azért, mert nem áll el a Brexittől, akár egy újabb népszavazás által, részben pedig amiatt, hogy sokak szerint nem előnyös az egyezség, amelyet kialkudott Brüsszelben. Sokan azt is ráaggatják, hogy borzasztó politikus, holott ez egyértelműen nem igaz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.