2019. október 9., szerda

RÁADÁS: BESZÉLGETÉS NEM CSAK GYEREKEKRŐL RANSCHBURG JENŐVEL ÉS VEKERDY TAMÁSSAL

MEK.OSZK.HU
Szerző: RÉVAI GÁBOR
2007.


„Egy zuhanás kétségtelenül mindig zuhanás, de más dolog, ha azért esünk a kútba, mert nem néztünk magunk elé, és megint más, ha azért estünk bele, mert egy csillagot követtünk a tekintetünkkel.” (Henri Bergson: A nevetés)

ELŐSZÓ

Megmutatni magam és megismerni a másikat – együttélésünk nélkülözhetetlen feltételei. De mert embernek születtünk, és gesztusaink fogyatékosak, ehhez mindenekelôtt szavakra, mondatokra van szükségünk. Beszélgetésekre. Szomorú, hogy egyre kevésbé tudunk beszélgetni. Ha egyáltalán szóba állunk egymással, vagy elbeszélünk egymás mellett, vagy megértés helyett azonnal ítélkezünk. 

Ebben a könyvben két olyan emberrel beszélgetek, akiket sokan és jól ismernek, akik évek, évtizedek óta beszélnek hozzánk rádióban, televízióban, az újságok hasábjain, tucatnyi könyvükben. Mindketten elmúltak hetvenévesek. Vajon tudnak-e újat mondani a gyermeki lélekrôl, családról, iskoláról, nevelésrôl, a világról? A válasz, amelyet maguk a beszélgetések adtak erre a ki nem mondott kérdésre, engem is meglepett. Nem is az, hogy beszélgetôtársaim a hetedik évtizeden túl is maradéktalanul megôrizték szellemi frissességüket; ezt feltételeztem róluk. Inkább az, hogy az általam „lerágott csontnak” hitt témákról is vannak meglepôen új gondolataik. Nem lett volna baj az sem, ha nem szállnak le pszichológusi-pedagógusi vesszôparipáikról, hiszen egy újszülöttnek – mint tudjuk – minden vicc új, fontos dolgokat ismételni pedig sosem árt. De nem ez, legalábbis nem csak ez történt. Ranschburg Jenô úgyszólván mindent újragondolt. Hol egy kicsit többet, hol pedig egészen mást mond (például az abortuszról), mint korábban. Vekerdy Tamásnál, a Waldorf-módszer erényeinek leglelkesebb magyar hirdetôjénél pedig nincs kíméletlenebb bírálója a hazai Waldorf-gyakorlatoknak. 

Ebben a könyvben nem csak gyerekekrôl esik szó. Fontosnak tartottam, hogy kifaggassam beszélgetôtársaimat az életükrôl és a minket körülvevô világról. Feltételeztem, hogy érdekes és tanulságos lesz, amit mondanak. 

Mindketten 1935-ben születtek, gyerekként élték át a háborút. Ranschburg zsidó, Vekerdy félzsidó. És mindketten magyarok. „Min múlik, hogy ki a magyar? Vérségen? Ilyen nincs. Aki aminek vallja magát. A XX. században más megkülönböztetés egész egyszerûen kizárt.” Ezt Vekerdy mondja. „Azt hiszem, a származásom megakadályozta volna, hogy elôítéleteim legyenek, még ha lett is volna hajlamom rá. Ha már üldözôkre és üldözöttekre oszlik a világ, én az utóbbiakhoz szívesebben tartozom, mint az elôbbiekhez.” Ezt Ranschburg. De biztos vagyok benne, hogy mondhatták volna fordítva is. Sok mindenben hasonlítanak. Mindketten polgárok, demokraták, szabadelvûek, szociálisan érzékenyek, és érthetô módon mindketten ragaszkodnak e fogalmak eredeti, nem átpolitizált és meghamisított tartalmaihoz. 

Ranschburg békésebb, megengedôbb, elfogadóbb. Vekerdy harcosabb, sarkosabb, türelmetlenebb. És mégis, mintegy lélekben kiegyensúlyozandó ezt a különbséget, Ranschburg lemondóbb, borúlátóbb, Vekerdy bizakodóbb, optimistább. 

Sokféleképpen lehet az egyik oldalon állni, ahogy sokféleképpen lehet a másikon is. Nem a sokféleséggel van baj, hanem a megosztottsággal, az értetlenséggel, az elôítéletességgel, a közös értékek hiányával. 

Illúzió talán, hogy ezen itt és most lehet segíteni. Ezt az illúziót kergetik ezek a beszélgetések.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése