Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2019.04.18.
A szekularizációelmélet azon a meggyőződésen alapult, hogy a racionális, bürokratikus, szekuláris, urbanizációs tendencia a laicitás elvére épülő társadalomformáló, jogalkotói és intézményszervezői gyakorlattal az „abszolút értékek” iránti elkötelezettségek csökkenését vonja maga után, s marginalizálja a transzcendensre irányuló irracionális törekvéseket. A közvetlenül is megtapasztalható szociológiai jelenségek, így – egyebek mellett – az egyre üresedő templomok, a templomba járó hívők átlagéletkorának emelkedése vagy a pap- és lelkészutánpótlás fokozódó hiánya a bergeri szekularizációelmélet igazáról látszott tanúskodni.
Kétségtelen, hogy a modernizációnak voltak komoly szekularizációs hatásai, egyes helyeken több, másutt kevesebb, ám a kilencvenes években már maga Berger ismerte el a szekularizációs paradigma tarthatatlanságát. Jelesül azt, hogy ugyanez a modernizáció járult hozzá a nagy erejű ellenszekularizációs (counter-secularization) mozgásokhoz is. Berger felismerte, hogy a társadalom szekularizálódása nem jár együtt szükségszerűen a tudat szekularizálódásával. Számos társadalomban a vallási intézmények elveszítették hatalmukat és befolyásukat, ám a hitek és vallási szokások, régiek és újak, olykor a hitbuzgalom kirobbanó megnyilvánulásaival, ettől függetlenül fennmaradtak.
A klasszikus szekuláris társadalomtudományi paradigma megrendüléséhez alapvetően járult hozzá az egykori hidegháború bipoláris világhatalmi helyzetét felváltó új világrend beköszöntének élménye, amely nem csupán a régi birodalmak széteséséből és a kommunizmus hitelvesztéséből táplálkozott, hanem a korábbi szembenállás szekuláris jellegétől alapjaiban eltérő etnikai és vallási alapú állampolgári lojalitás eszméjének újjáéledéséből is. Az „ősi és elsődleges” (primordiális) identifikációs tényezők váltak meghatározóvá, így az etnikai hovatartozás, a nyelv, a szokások és hagyományok, s mint a civilizációkat fundamentálisan meghatározó tényező, a kiüresedett és eljelentéktelenedett politikai és világnézeti ideológiák helyébe (újra)lépő vallás. A korábbiakban marginalizálódott primordiális tényezők – legfőképp a vallási és etnikai identitás – jelentősége tehát megnő, s ez új helyzetet teremt a politikai gyakorlatban. Eme primordiális jelenségek felerősödésének különféle változatai figyelhetők meg napjainkban: a politikai és vallási fundamentalizmus egymásra találásától az újevangelizációs-rekrisztianizációs törekvéseken át egészen addig – s erre a sajátos magyar példa hozható fel –, ahogy a politikai hatalom önmagát s a politikai közösséget egy meghatározott misztikus cél megvalósításának jogkörével ruházza fel.
Bergernek igaza van, amikor azt hangsúlyozza, hogy a modernitást nem Isten hiánya, hanem a sok isten jelenléte jellemzi, egyfajta „vallási robbanás” (religious explosions), vagyis az, hogy a lelkek piacán egymással versengve, egymással konkurálva régi és új hittartalmak, vallási szerveződések, régi és új istenek, régi és új valláspótlékok és ezoterikus tanítások jelennek meg, s kínálnak időleges vagy végső megnyugvást az értékekben relativizálódó, egyre bizonytalanabbnak tűnő világban a másokkal és önmagával is mind sűrűbben konfrontálódó ember számára. Elérkezett a „revanche de Dieu”(Gilles Kepel), Isten visszacsapásának ideje, amikor – egyebek mellett – a II. vatikáni zsinat liberalizálódási folyamata, az aggiornamento helyébe „Európa második evangelizációs korszaka” s az iszlám modernizációja helyébe a modernitás iszlamizációja lépett. De ezt a tendenciát tükrözi az észak- és dél-amerikai neoprotestantizmus dinamikus terjedése, az iszlám revitalizációja, az orosz ortodoxia megújhodása és hatalmi tényezőként való megjelenése, a buddhizmus európai és amerikai jelenléte, a hinduizmus reneszánsza, vagyis az etnikai és vallási identitásfaktorok ismételt előtérbe kerülése. A szakrális kötelékek – egyfelől – értelmet, biztonságot, iránymutatást, vigaszt és identitást nyújthatnak a gazdasági és szociális vagy egyéb egzisztenciális válságoktól sújtott, kilátástalan helyzetbe került tömegek számára. Ám másfelől egy erősen hierarchikus struktúrától meghatározott függelmi viszonyban irányíthatóvá, befolyásolhatóvá és manipulálhatóvá teszik, s a hatalmi érdekeknek megfelelően könnyedén megregulázhatóvá, engedelmes és lojális állampolgárrá (alattvalóvá) formálhatják az egyes embert.
Az emocionális és illuzórikus tényezők térnyerését s a vallás globális újjáéledésének tényét napjaink populista politikai törekvései a vallási érzületnek politikai erőforrássá tételével próbálják meg a maguk képére és hasonlatosságára fel- és kihasználni. A populizmus – lényegéből fakadóan – nem rendelkezik ideológiával, hiszen nézeteit, vízióit, meggyőződéseit és hatalomtechnikai módszereit az azonnali váltások és fordulatok jellemzik, mindig a tömegek – akár rövid időn belül változó – igényeihez és szükségleteihez alkalmazkodva, s mindig a maradéktalan kiszolgálás látványossá és hangzatossá mediatizált kecsegtető ígéretével. Ezt az ideológiai űrt töltik be a vallások, amelyek hivatottak a társadalomnak visszaadni „eredendő” mítoszait, s a politikából „elűzöttnek” vélt nem racionális vágyakat, ösztönöket, szenvedélyeket, amelyeket instrumentalizálva a politika erőterébe törekednek beemelni. Carl Schmitt nevezetes megállapítása, miszerint „a modern államelmélet minden jellemző fogalma szekularizált teológiai fogalom”, immár visszájára fordul, s napjaink populista politikai filozófiájának minden jellemző fogalma szakralizált politikai fogalommá válik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.