HOGYAN LESZ AZ EMBERI ÉRTELEM DENEVÉRTEKINTETŰBŐL SASSZEMŰVÉ?

QUBIT
Szerző: TÓTH OLIVÉR ISTVÁN
2018.06.16.

„Miként a denevér szemei a nappal világosságához, éppúgy viszonyul lelkünkben az értelem a természetüknél fogva legnyilvánvalóbb dolgokhoz” – írja Arisztotelész Metafizikájának második fejezetében. De mit akar pontosan mondani ezzel a hasonlattal? Ha ezt legalább részben sikerül felderíteni, talán jobban megértjük azt is, hogy, hogy miben rejlik a filozófiatörténet szépsége és nehézsége.

A denevér tekintete

Rögtön az első mozzanatnál komoly nehézségekbe ütközünk: hogyan lát a denevér? Mai tudásunk szerint ugyanis egyes denevéreknek jobb szemük van, mint az embereknek, mások nagyon fejletlen szemmel rendelkeznek, és hanglokátorral tájékozódnak. Ezek a természettudományos ismeretek azonban jobbára ismeretlenek voltak az egyébként biológusként bizonyos tekintetben a XIX. századig meg nem haladott Arisztotelész előtt: ő úgy tudta, hogy a denevérek szeme hasonlatos a mai éjjellátó készülékekhez, azaz rossz fényviszonyok között jól működik, jó fényviszonyok között viszont egyáltalán nem. Vagyis a denevér szeme a nappali világosságnál alkalmatlan a látásra, mivel a beérkező fény túl erős számára.

Az értelem természeténél fogva „denevértekintetű”?

Nem alaptalan tehát a hasonlatot úgy értelmezni, hogy a legnyilvánvalóbb igazságok megismerésére, bár az orrunk előtt vannak, az emberi értelem valamilyen okból nem képes. Ahogyan a denevér szeme nem képes a közvetlenül a Napból érkező fény mellett rendeltetésszerűen működni, és csak a Holdról visszatükröződő gyengébb fényben lát, úgy az emberi értelem sem képes a nyilvánvaló igazságokat befogadni, csak az anyagi valóságban visszatükröződő halvány másukat. Azaz, ahogyan Arisztotelész korában természettudományos tény volt az, hogy a denevér szeme úgy lett megalkotva, hogy csak a gyenge fényt tudja befogadni, úgy az emberi elme is csak az alacsonyabb szintű igazságok megismerésére alkalmas.

Így értelmezték a metaforát azok a kora középkori muszlim misztikusok, akik Arisztotelészben saját előfutárukat vélték felfedezni. Értelmezésükben az emberi elme felfogóképessége abban az értelemben hasonlít a denevér tekintetéhez, hogy csak az alsóbbrendű, fizikai igazságok megismerésére képes, míg a magasabb szintű, metafizikai igazságok befogadására alkalmatlan. A természettudomány pusztán apró-cseprő hétköznapi ügyek megoldásában tud segítséget nyújtani – például abban, hogy miképp gyógyítsunk meg egy betegséget. Ahhoz azonban, hogy az ember a valódi metafizikai igazságokat megláthassa, a természetfeletti fény befogadásának misztikus képességére kell szert tennie. Ilyen metafizikai igazság lehet – az előbbi példánál maradva – az, hogy a közvetlen fizikai kiváltó okon túl mi indokolta az ember betegségét: például hogy ez büntetés a korábbi bűneiért, vagy éppen próba, amelyet ki kell állnia. Ezen értelmezés szerint tehát az emberi értelem képes lehet ugyan a világ jelenségeinek „tüneti kezelésére”, megpróbálhatja a betegség tüneteit például az orvostudomány segítségével gyógyítani, de az igazi okok megismerésére alkalmatlan, hiszen az igazi betegség mindig a lélek betegsége. Ezek az igazi okok pedig végig nyilvánvalóak a megvilágosult számára, aki ezért prófétai képességre tesz szert: a metafizikai igazságok ismeretében nem kevésbé triviális tudás, hogy ki fog megbetegedni, mint egy normál ember számára megjósolni, hogy ha tüzet gyújtunk egy edény víz alatt, akkor az a víz egy idő után felforr. Abban azonban ezek az arab értelmezők módfelett különböztek, hogy e misztikus képesség megszerzésére a meditatív imádság, a mértéktelen borfogyasztás, esetleg a szabad szerelem a leginkább megfelelő...

ITT OLVASHATÓ