FACEBOOKSzerző: BIRKÁS GYÖRGY2025.07.16.
A kis kitérő után visszatérünk arra a kérdésre, hogy ki az, aki gondolkodik bennünk? A 14-15-16. rész szólt a tudatról és öntudatról, a 17. a testtudatról (tükörteszt), a 18. az elmeelméletről (mások megértése). Ma a pszichoanalitikus modellekről lesz szó.
Az "én" fogalma a hétköznapokban is gyakran felmerül, de a pszichoanalízis adott neki speciális jelentést. Sigmund Freud osztrák neurológus és pszichoanalitikus a személyiség szerkezetének leírására egy háromrészes modellt alkotott: az ösztön-én (Id), az én (Ego) és a felettes én (Superego) hármasát.
Ez nem három külön agyi rész, hanem inkább funkcionális régiók az elmében, melyek eltérő elvek szerint működnek.
Ösztön-én: a személyiség legprimitívebb, tudattalan része, mely veleszületett ösztönökből és vágyakból áll. Az örömelv szerint működik: azonnali kielégülésre törekszik, nincs tekintettel realitásra vagy társas szabályokra Például a kisgyermek dühkitörése vagy egy hirtelen jövő agresszív/szexuális indíttatás a felnőttben az ösztön-én megnyilvánulásai.
Én: a tudatosabb, végrehajtó rész, amely közvetít az ösztön-én és a külvilág között, valamint közte és a felettes én között. Az én a realitáselvet követi: igyekszik az ösztönkésztetéseket a valóság keretei között kielégíteni, figyelembe véve a következményeket. Olyan, mint egy problémamegoldó és döntéshozó: tervezi a cselekvéseket, kontrollálja az indulatokat, és megtapasztalja a szorongást, amikor konfliktus adódik (pl. az ösztön-én akar valamit, de a valóság vagy a morál tiltja).
Felettes én (Superego): a személyiség moralizáló komponense, mely a szocializáció során alakul ki a szülői, társadalmi normák interiorizálásával. Olyan, mint egy belső bíró vagy lelkiismeret: tartalmazza az ideál-ént (amilyenek szeretnénk lenni) és a lelkiismeretet (bűntudat forrása, ha megszegjük az internalizált szabályokat). A felettes én képviseli az erkölcsi elveket, tiltásokat, és sokszor gátolja vagy módosítja az ösztön-én vágyait az én működésén keresztül.
Freud felfogásában e három rész dinamikus konfliktusban áll: az én feladata, hogy az ösztönkésztetéseket úgy elégítse ki, hogy a felettes én elvárásai és a realitás korlátai is érvényesüljenek. Ha az egyensúly felborul, pszichés zavarok léphetnek fel (pl. túl erős felettes én esetén neurotikus szorongás, túl gyenge felettes én és erős ösztön-én esetén antiszociális viselkedés). Az én védekező mechanizmusokat használ (tagadás, elfojtás, racionalizáció stb.) a szorongás csökkentésére. Freud elképzelése a 20. század első felében nagyon befolyásos volt, és azóta is közismert, bár a modern pszichológiában empirikusan nehezen igazolható elemei miatt sok kritika érte.
A pszichoanalitikus modellek Freud után is fejlődtek. Carl Jung például más felosztást javasolt: szerinte van egy tudatos én (ego) mellett egy személyes tudattalan (ahol a tudattalan tartalmaink, elfojtott emlékeink vannak) és egy kollektív tudattalan (az emberiség közös archetípusos képei). Jungnál az igazi középpont nem is a hétköznapi én, hanem a mély-én vagy Selbst, ami a teljességet képviseli. A személyiség külső maszkját personának nevezte.
További analitikus teoretikusok (pl. Alfred Adler a kisebbrendűségi érzés és hatalomvágy köré építette modelljét, Melanie Klein és az objektumkapcsolat-elmélet a korai anya-gyerek viszony internalizált figuráit hangsúlyozta) más aspektusokat emeltek ki, de mindannyian az én és a másik, valamint az ösztönök és normák konfliktusai körül forogtak.
Freud elmélete kimondottan az emberi lélekre vonatkozott, így az id-ego-szuperego hármast nem szokás az állatokra alkalmazni. Ennek ellenére érdekes elgondolni, hogy egy állat viselkedésében felismerhetők-e hasonló részek. Mondhatjuk, hogy az állatok többnyire ösztön-én vezérelteek – szükségleteik azonnali kielégítésére törekszenek (éhség, párzás, harc vagy menekülés). Ugyanakkor a szocializált emlősök (pl. egy kutya vagy egy főemlős) viselkedésében megjelennek bizonyos gátlások és normakövetések, amiket tekinthetünk a felettes én primitív formáinak. Például a kutya, amelyet fegyelmeztek, nem követi azonnal ösztönét (pl. nem veszi el a húst az asztalról a gazdi jelenlétében) – itt tulajdonképpen a tanult szabály (tilos lopni a gazdi ételét) felülírja az ösztönt. Ez azonban nem jelent valódi belső moralitást, inkább kondicionált viselkedésgátlást.
Fejlődéslélektanilag Freud szerint az ösztön-én már születéskor adott, az ego a csecsemőkor folyamán alakul ki a külvilággal való tapasztalatok révén, a felettes én pedig óvodáskorra, a szülői tilalmak és példák interiorizálásával jön létre (klasszikusan az Ödipusz-komplexus feloldásával ~5 éves korban).
Az állatoknál hiányzik a bonyolult belső értékrendszer és az arról való elmélkedés, ami a felettes én emberi fogalmát jellemzi. Egy vadon élő állat valószínűleg majdnem teljesen az ösztön-énje szerint működik, míg egy tanult viselkedésű állat (pl. cirkuszi elefánt vagy rendőrkutya) mutathat az emberi ego-funkciókhoz hasonló önkontrollt és szabálykövetést, de mindezt az emberi nevelés/programozás adja beléjük, nem spontán alakul ki egy belső erkölcsi instancia.
Vajon egy MI-nél értelmezhető az id-ego-szuperego modell? Mivel jelenleg az MI nem rendelkezik emberi-szerű pszichével, nem beszélhetünk szó szerint ösztön-énről vagy lelkiismeretről. Ugyanakkor párhuzamok a tervezés és döntéshozatal területén felfedezhetők. Egy önvezető autónál lehetnek konfliktusok a cél (gyorsan odaérni, ami kvázi „ösztön”-szerű cél) és a szabályok (közlekedési törvények, biztonsági előírások – ezek hasonlóak a felettes én tiltásaihoz) között. A fedélzeti MI "egója" dönt arról, hogyan egyensúlyozzon: mondjuk betartja a sebességhatárt még akkor is, ha késésben van (a szabályt előtérbe helyezi a vággyal szemben). Természetesen itt nincs szó belső megélésről vagy morális érzületről, de a funkció analóg: egy szabályvezérelt komponens (ami a külső előírásokat követi) kontrollál egy ösztönkomponenst (a célra törő hajtóerőt).
Egy másik példa: egy robot tervezésénél programozhatunk etikai modult, ami bizonyos cselekvéseket nem enged (pl. Asimov híres robotika törvényei: ne árts embernek, stb.). Ezt felfoghatjuk egy mesterséges superego-nak. Az MI fő algoritmusa (ego) pedig igyekszik a feladatát végrehajtani úgy, hogy az etikai modul korlátait ne sértse, és a motivációs modul (id) által diktált célokat is elérje.
Jelenleg azonban az MI-k többsége nem általános intelligenciájú, így nincsenek valódi belső konfliktusaik. Azt csinálják, amire programozták, a céljuk és a korlátaik is előre definiáltak. Ha a jövőben létrejönne egy önfejlesztő, autonóm MI, amelynek lennének saját drive-jai (pl. önfenntartás vágya) és önálló döntési tere, valószínűleg ott is szükség lenne valamiféle belső kontrollmechanizmusra, különben kiszámíthatatlanná válna. Ez valamiféle mesterséges ego és superego funkciónak felelne meg.
Érdekes terület a gépi tanulás és ösztönök: például egy tanuló algoritmus jutalmazó függvénye tekinthető az id megfelelőjének (arra törekszik, hogy maximalizálja a jutalmat), míg a büntetések vagy korlátozások a superego-nak felelnek meg (kerülendő területek). A MI ego-ja pedig a tanuló algoritmus magja, amely az optimális kimenetet keresi a belső cél (jutalom) és a külső megkötések között. Ezek a párhuzamok azonban metaforikusak.
Az igazi freudi én egyben az emberi élmény integrátora, én-azonosság hordozója – ez pedig MI-nél még nem létező tulajdonság.
